Menü
2020-05-27
Hit és remény – nyugalmat és erőt adó költemények
Szép verseket csokorba gyűjtő sorozatunk második részében azon költők munkái közül válogatunk, akik segíteni akartak nehéz helyzetbe került embertársaikon. Néha előfordulhat, hogy úgy érezzük, sötét felhők gyülekeznek felettünk az égen, és ilyenkor jó érzés vigaszt találni, hitre és reményre lelni a magyar, valamint a világirodalom legfelemelőbb műveiben.
Az élet számos örömet, de időnként komoly megpróbáltatásokat is tartogat. Csodálatos érzés felismerni, hogy nem vagyunk egyedül. Hála a nagyszerű költőknek, sok olyan remekmű közül válogathatunk, amely épp olyankor tölti el reménnyel és hittel a szívünket, amikor arra a legnagyobb szükségünk van.
Gondoljunk közben másokra is. Ha egy vers nagyon tetszik nekünk, ha a költő szavai segítettek elcsitítani háborgó lelkünket, elűzték a szorongást és az aggodalmat, akkor azt a művet osszuk meg barátainkkal és szeretteinkkel.
Kölcsey Ferenc: A reményhez
.jpg)
Vad óceánnak mély hullámain
Vergődöm én és küzdöm a szelekkel,
S ah, képed minden este, minden reggel
Felém leng a két hajnal szárnyain.
Szelíd Remény, jobb kor szebb napjain
Mosolygva jöttél lángoló szemekkel,
De most borongasz barna fellegekkel,
Mint búcsuzó hölgy férje karjain.
Idv néked igy, ha mindent elvesztettem,
Ha tengerhabként duzzad bánatom,
Ne légyek elhagyatva, légy mellettem.
Ím újra vészek árján hányatom,
Süvöltve röppen a vihar felettem,
S remegve száll rád végpillantatom.
Arany János: Enyhülés
Kél és száll a szív viharja
Mint a tenger vésze;
Fájdalom a boldogságnak
Egyik alkatrésze;
Az örömnek levegőjét
Megtisztítja bánat,
A kizajlott búfelhőkön
Szép szivárvány támad.
.jpg)
Tegnap a remény is eltört,
Az utolsó árboc,
Csupán a kétség kötött egy
Gyarló deszka-szálhoz:
Ma fölöttem és alattam
Ég és tenger síma;
Zöld ligetnek lombja bókol
Felém, mintegy híva.
Nem törik a szenvedő szív
Oly könnyen darabbá,
Csak ellágyul, s az örömre
Lesz fogékonyabbá;
Mint egy lankadt földmüvesnek
Pihenő tanyája:
Kész boldogság lesz neki a
Szenvedés hiánya.
Nincsen olyan puszta inség
Hogy magának benne
A halandó egy tenyérnyi
Zöld virányt ne lelne;
És ha ezt a szél behordta
Sivatag fövénnyel:
Megsiratja... de tovább megy
Örökös reménnyel.
Sivatagja életemnek!
Van pihenő rajtad;
Vészes hullám! szív-hajómat
Nem szünetlen hajtod;
Ha nehéz bú és nehéz gond
Rossz napokat szerze:
Kárpótolja a nyugalom
Enyhületes perce.
Morócz Jenő: Közelg a hajnal
.jpg)
Közelg a hajnal, itt a gyógyulás,
Oh újra látom hát a kék eget!
Engesztelőn köszönt a napsugár,
Jöttömre még a lomb is integet.
Mohón szívom az édes illatot,
Mit enyhe szellő szárnya hoz felém,
Előttem minden olyan szép, derűlt –
Az életet ilyennek képzelém.
Új tetterő dagasztja keblemet,
Csapongó lelkem mindent átölel;
Oh mégis mily szép élni, küzdeni,
A viharokban nem lankadva el.
Termelni eszmét, szépet, nemeset,
Mit meg nem ért a nagy világ zaja,
S bár harczaim közt megszúr száz tövis:
Kiengesztel egy rózsa illata.
Wass Albert: Álomtündérhez
.jpg)
Add a kezed, úgy halkan, csendesen.
Te nem lettél még hozzám hűtelen.
Mikor mindenki csalfán elhagyott,
Gyújtottál bennem reménycsillagot.
Lelkem csendjét, ha bánat felkavarta
Te elvittél az álmodó avarra.
S te mutattál mindent, ami ott terem
A bűvös, varázsos álom-réteken.
Ha megtépett az élet rózsabokra,
Vittél mogorva tölgyfa-templomodba.
Ha vérző szív volt mellemen az érem,
S töviskoszorú messiási bérem,
Te glóriává változtattad azt,
Virágot hintettél rám és tavaszt.
Ha voltam bűnös, lázadó Kain,
Vittél az eszme-Krisztus után,
S hogy az igazság sugározzon rám,
Vezettél fönt a néma Golgotán.
Ha rám viharzott lent az ember átka,
Vittél a béke messze csillagára.
Féltem. . . kezed kezembe tévedett.
Óh, örökre áldott legyen neved!
Petőfi Sándor: Szép napkeletnek...
Szép napkeletnek
Viránya lelkem,
Örök tavasznap mosolyog le rá;
Mit csak a földre
Ejtett az isten,
Megterem rajta minden szép virág.
Csak egy hiányzott,
A hit virága,
A sírontúli életnek hite,
S ez is kikelt már,
Ez is virít már,
És ezt szerelmed ülteté ide.
Miről a büszke,
Az elbizott ész
Egy hangot sem bírt mondani nekem:
Megmagyarázta,
S mi könnyedén, azt
Édes szerelmed, kedves hitvesem!...
Kosztolányi Dezső: Ének a tavasz elé
Kelj, bársonylombú, halk lehelletű,
borús tavasz a völgyön és hegyen,
hogy majd ha eljön az idő, legyen
a sebre fű.
Tavaszi erdő, jó szorosra fond
sűrű, sötét lombod hálozatát,
hogy majd ha éjjel elbúvunk alád,
födjön a lomb.
Kegyes Természet, szánd meg a magyart,
adj néki ágyat, sátoros vadont,
nőjön a sebre ír, a búra lomb
s a sírra hant…
Endrődi Sándor: Nincs miért csüggednem
Nincs miért csüggednem!
Aki gondot visel az égi madárra:
Engemet sem hagy el, legyek bármily szegény,
És bármilyen árva.
Ő, a tiszta Jóság,
Nyomorultan veszni, jól tudom, nem enged,
Tévelygő utasra csillagot ragyogtat,
Fázót fölmelenget.
Betakar szárnyával,
Míg fölöttem a vész vad haragja tombol,
S áldó szent kezével, ha porba roskadtam,
Fölemel a porból.
Bármi történjék is:
Ő tudja, ő látja! nincs miért csüggednem.
Elhagyhat mindenki, de az én Istenem
Nem hagyhat el engem!
