Egy csodálatos mesemondó – Márai Sándor a Várkert Bazárban

Márai Sándort jogosan tartják a múlt század egyik meghatározó magyar prózaírójának. 1900 tavaszán született Észak-Magyarországon, Kassán, és idén ünnepeltük születésének 120. évfordulóját. Hosszú élete során hetvennél is több kötete jelent meg, ezenfelül újságcikkeivel is hozzájárult ahhoz, hogy megismerhessük a régi Budapest sajátos, fénnyel és árnyékokkal teli világát. Márai imádta a magyar fővárost, a kávéházakat, a kiskocsmákat, a fürdőket.

Mészáros Tibor irodalomtörténész mindenki másnál jobban ismeri a viharos sorsú író pályafutását, hiszen ő a Márai-hagyaték gondozója. Ezen az estén kordokumentumokkal, ritka fényképekkel és a témákhoz illő zenékkel mutatja be az irodalom iránt érdeklődő közönségnek az író sajátos világát, egy letűnt kor szép emlékeit. 

 

Polgár és világpolgár

Márai egy olyan korszakban vált híres íróvá, amelyik itt, Közép-Európában Thomas Mannt, Robert Musilt, Joseph Rothot és Arthur Schnitzlert adta a világirodalomnak. Tőlük eltérően a magyar sikerszerzőt fél évszázadon keresztül nem adták ki a saját szülőföldjén, tiltották, titkolták, és megpróbáltak úgy tenni, mintha soha nem is létezett volna.

Ellenségeinek erőfeszítései azonban hiábavalónak bizonyultak, mert Máraira 1945 után is jól emlékeztek a polgári családokban, könyvei pedig értékes örökségként szálltak nemzedékről nemzedékre. Nem véletlenül próbálták még az emlékét is kiirtani. A 20. századi hazai polgárság az ő hangján keresztül szólalt meg. Márait lenyűgözték a klasszikus polgári értékek, amelyekhez szigorúan ragaszkodott, miközben sorra írta sikerkönyveit. 

Egy szepesi szász családban látta meg a napvilágot Kassa városában. Az apja királyi közjegyző és a kassai jogászkamara elnöke volt. Bár a nemesség soraiba tartoztak, mindennél fontosabbnak tartották a gazdag polgárok értékrendjét, és a gyermekeiket is ennek a szellemében nevelték. Kassa mélyen beleivódott Márai lelkébe. Megviselte, hogy az I. világháború után külföldi csapatok szállták meg szülővárosát, és egészen a haláláig sóvárgó vágyakozással gondolt vissza e szép felvidéki városra.

A családja nem igazán örült annak, hogy irodalmi ambíciókat dédelget. Kénytelen volt álnéven írni az újságokba, mert otthon azzal vádolták, hogy a tollforgatással szégyent hoz előkelő őseire. 1918-ban Budapesten élte át a történelmi Magyarország összeomlását. Ekkor még nem alakult ki későbbi szilárd meggyőződése, csak a mának élt, a kabarék és a mulatók jól ismert vendégének számított. Megbarátkozott Kosztolányi Dezsővel és Krúdy Gyulával. Lenyűgözte a forradalmak eszmevilága, és úgy tűnt, hogy átsodródik a baloldalra.

A családja kérésére 1919-ben külföldre távozott, Németországban tanult és dolgozott. Rengeteg cikke jelent meg ottani lapokban. Megismerte és feleségül vette Matzner Ilonát. Sokat utazott, és rendkívül művelt világpolgárrá vált. Hamarosan itthon is megismerték a nevét, mert egyre több újságban jelentek meg a cikkei. 1923-ban feleségével Párizsba utazott, és bár hat éven keresztül éltek ott, mindvégig idegennek érezték magukat. 

 

Tündöklés és bukás

A Krisztinavárosban telepedett le feleségével. A magyar közönség hamarosan megismerte a nevét, mert megjelent a Bébi vagy az első szerelem. A következő tizenöt esztendő életének legtermékenyebb írói korszaka lett. Az emberek sorban álltak a könyveiért, és óriási sikert aratott a polgári életet bemutató műveivel is. 1935-ben Márai volt Thomas Mann egyik vendéglátója. 

Mivel jól emlékezett az első világháborúra, elkeseredettséggel töltötte el, hogy Magyarország belesodródott a következő háborúba. A Pesti Hírlapban írt egy cikket, amelyben elbúcsúzott egy szép, békés világtól, az értelem és a szolidaritás korszakától. Úgy érezte, hogy a régi Magyarországot elsöpri az „ösztönök rémuralma”.

1941-ben megpróbálta megfejteni a háborús felelősség nagy kérdését. Egyre inkább úgy érezte, hogy az írók nem voltak elég bátrak, nem hívták fel az egyszerű emberek figyelmét arra, milyen veszélyek várnak rájuk. A sikere továbbra is töretlen maradt.

Ekkorra már rég elfordult a baloldali eszméktől, és úgy vélte, hogy a bolsevizmus nem jelenthet kiutat az európai nemzeteknek. Annak ellenére folytatta az írást, hogy súlyosan megbetegedett. A német megszálláskor úgy érezte, hogy valami megtört a szívében. Elhagyták Budapestet és vidékre menekültek. 1945-ben még reménykedett: azt gondolta, talán egy jobb új rend fog megszületni. Hamarosan azonban rádöbbent, hogy a szovjet uralom alatt nem létezhet szabad magyar irodalom. A bizonytalanság korszaka 1948-ban ért véget. Augusztus utolsó napján örökre hátat fordított hazájának. Sokatmondó jel volt, hogy a régi világ egyik legnépszerűbb íróját senki sem kísérte ki a pályaudvarra.

 

„Megvannak az imáink”

A száműzött útja Svájcon át Olaszországba, majd Amerikába vezetett. Bekapcsolódott a magyar emigráció kulturális életébe. Arra próbálta rábírni a többieket, hogy mindent tegyenek meg nyelvünk megmentése érdekében. A megpróbáltatások nagyon megviselték. Biztosra vette, hogy küszöbön áll a harmadik világháború, és akkor majd a szovjetek könyörtelenül le fognak számolni vele.

A magyar kulturális élet új urai feketelistára tették. Folyamatosan bírálták, támadták, megpróbálták még az emlékét is kitörölni. Márai a Szabad Európa Rádió hullámhosszán szólt honfitársaihoz: kitartásra, reményre biztatta őket. New Yorkban kezdett új életet. 1956-ban nagy remény, de annál nagyobb csalódás várt rá. Hazarepült Európába, hogy elsők között térhessen haza a szovjet uralom alól felszabadult Magyarországra. Döbbenten látta, hogy a nyugati hatalmak cserbenhagyták a hősöket.

1967-ben végrendeletet készített az irodalmi örökségéről, és 1980-ban feleségével együtt visszaköltözött az Egyesült Államokba, majd annak halála után,élete utolsó éveit remeteként élte le. 1989-ben, még a rendszerváltás előtt elhunyt, és kívánságára hamvait az óceánba szórták. 1990-ben életművét Kossuth-díjjal jutalmazták.