A Hegyvidék újjászülető bora - Szalonegyetem tanévnyitó előadás

Több mint kétezer évvel ezelőtt római légiók meneteltek hazánk földjén. A szőlőművelés nemes művészetét valószínűleg ők hozták magukkal Pannóniába. Az itteni alacsony hegyek napfényes oldalain jó termés jutalmazta meg a szorgalmas földműveseket. A történelem viharos évszázadai során volt, hogy virágzott a bortermelés a budai hegyekben, míg máskor nehéz idők vártak a szőlősgazdákra.
 

A honfoglaló magyarok hamar megszerették a mai XII. kerület területén termő szőlőből készült italt. Krónikásaink már a 13. században feljegyezték, hogy milyen kiváló bort árulnak Óbuda és a Sas-hegy gazdái. Uralkodóink bölcs előrelátásról tanúságot téve támogatták a nagy munkaigényű bortermelést. Buda környéke igen hamar bekerült a legfontosabb hazai borvidékek közé. Mátyás király korában a városfalak közeléből eltűntek az erdők, mert az uralkodó ösztönzésének engedve külföldi és hazai szakemberek telepítettek ide régi és új szőlőfajtákat.

 

Nehéz idők, viharos korszakok

A mohácsi vereség gyökeresen megváltoztatta a magyarok életét. A napkeleti hódítók vallása tiltotta az alkohol fogyasztását, és a hódoltság területén egyre kevesebben foglalkoztak borászattal. A török uralom idején jóval kevesebb bort termeltek, mint korábban, de a régi tudás nem tűnt el nyomtalanul. Az idegen hódítók elűzését követően sok földesúr külföldről hozatott új földműveseket a birtokaikra. Környékünkre szerb és német anyanyelvű családok érkeztek.

Benépesítették a kihalt falvakat, kiirtották a gyomot, és a visszatérő magyarokkal együtt újra művelés alá vették a budai lankákat. Az országutak mentén ismét megjelentek a csapszékek, amelyekben meg lehetett kóstolni az új termést. A 18. században azonban valami megváltozott, korábban a hegyvidéki gazdák elsősorban fehérborokat termeltek, ám ezután hosszú időre a vörösborok lettek a népszerű helyi italok.

 

Újjászülető hagyományok

Szeptember 11-én dr. Buza Péter „főkadarnagy” mutatja be a Kulturális Szalon Tamási Áron termében a Hegyvidék borának kalandos történetét és izgalmas újjászületését. A számos díjjal kitűntetett városvédő, író, újságíró, könyvtáros és helytörténész neve nem véletlenül cseng ismerősen a Budapest múltja iránt érdeklődő olvasónak. Buza Péter évtizedeken át dolgozott a magyar sajtóban, és rendkívül komoly városvédő tevékenységet folytatott. Nem csupán írt a főváros múltjáról, de komoly feltáró munkát végzett, hogy újra napfényre kerüljenek kulturális örökségünk mára elfeledett kincsei. 

Rengeteg könyvet és kiadványt jelentetett meg a magyar főváros múltjáról, a boldog békeidőkről, a minket megelőző nemzedékek hétköznapjairól. Munkásságáért Körösi Csoma-emlékéremmel, Podmaniczky és Pro Urbe Budapest Díjjal tüntették ki. Behatóan foglalkozott a budai szőlőtermelés történetével, és akárcsak a múltban, most sem érte be azzal, hogy csupán elméleti síkon tanulmányozza ezt a kérdést.

Barátaival létrehozta a Kadarka Kört, amelynek tagjai igen nagy fába vágták a fejszéjüket. Az a célkitűzésük, hogy újjáélesszék a budai szőlőművelés régi dicsőségét, és a nemes italok kedvelői újra ihassanak a híres budai vörösből.

Egy borvidék természetesen nem születhet újjá máról holnapra. A komoly munka 2011 őszén kezdődött, amikor a Svábhegyen ünnepélyes keretek között elültettek hatvan gyökeres kadarkaoltványt.

 

Őseink bora, a kadarka

Manapság, amikor az élelmiszerboltok polcain gyakran láthatunk külföldről behozott szőlőt, sokan nem is tudják, hogy a kadarka egy hazánkban népszerű kékszőlőfajta, amiből őseink kétszáz évvel ezelőtt kiváló vörösbort készítettek. Hozzánk a török kiűzését követően jutott el.

A reformkorban szinte valamennyi magyar borvidéken találkozhattunk vele. Különösen híressé vált a keceli, a kiskőrösi és a szekszárdi borvidék. Ha kellő napfényt kap, a kadarka szőlőből igen jó minőségű, fűszeres zamatú, testesebb vörösborokat lehet készíteni. Már a 19. században felfigyeltek arra, hogy a kadarka kevés művelést igényel, és akár karózás nélkül is megtermelhető.

A Kadarka Kör kutatói feltártak egy érdekes történelmi tényt is. Sokan még ma is azt hiszik, hogy kerületünkből a 19. század végén tomboló filoxérajárvány irtotta ki a szőlőt. Kiderült, hogy ez nem felel meg teljesen a valóságnak. A híres budai vörös eltűnésében komoly szerepet játszott az emberi kapzsiság. Pont azokban az évtizedekben, amikor Pest és Buda igazi világvárossá fejlődött, sokat javult Európában a közlekedés, így a híres francia vörösborok gyorsan eljutottak mindenhová.

Azok pedig nemcsak a magyar kadarka hagyományos piacait foglalták el, de betolakodtak hazánkba is. A hegyvidéki szőlősgazdák azt látták, hogy senkinek sem kell a hagyományos boruk, mert az emberek inkább francia vöröst vesznek. A szorult helyzetből azzal próbáltak kiutat találni, hogy kivágták a korábbi évszázadok szőlőtőkéit, és kapkodva megpróbáltak átállni a fehérborok termelésére.

Eltűntek a hagyományos fajták, és számos, kezdetben igen silány szőlőféle jelent meg. Ilyen körülmények után csapott le hazánkra a könyörtelen filoxéra. A betegség után több mint egy évszázadra valóban eltűnt a borművesség a budai hegyek közül.

A Kadarka Kör tagjai napjainkban keményen dolgoznak azért, hogy Jókai Mór egykori birtokán újjászülethessen a Hegyvidék „zászlósbora”. Hogy jelenleg hol állnak e nemes feladat végrehajtásában, arról szeptember 11-én akár ön is megkérdezheti az előadót, dr. Buza Pétert.