A sötétség kapujában – a mohácsi vészre emlékezünk

Augusztus utolsó napjaiban mindig sokan zarándokolnak el a Duna-Dráva Nemzeti Park Igazgatóság gondozása alatt álló Mohácsi Nemzeti Emlékhelyre. Az 1976 óta működő történelmi jelentőségű terület ezerhétszáz harcosnak szolgál végső nyughelyül. 2011 óta látogatható az új, impozáns kiállítóépület. Nem véletlenül olyan a formája, mint a Szent Koronáé: az itt nyugvók ugyanis a magyar nemzet fennmaradásáért adták az életüket, amikor szembeszálltak az akkori világ legfélelmetesebb katonai hatalmával.

Az emlékhelyet számos szobor és a történelmi Magyarország őshonos fáiból álló erdő veszi körül. A park ráadásul egyfajta kálvária is. Körbesétálva, a történelmi nagyságaink és a névtelen harcosok szobrát megtekintve, feleleveníthetjük magunkban, amit e korszakról és a népünk sorsát évszázadokra meghatározó csatáról tudunk.

 

Széthúzás és bukás

1526. augusztus 29-én olyanok figyelték a csatatér túloldalán sorakozó török sereget, akik a szüleik visszaemlékezéseiből vagy éppen a saját ifjúkorukból még jól emlékeztek arra, hogy Magyarország évszázadokon át erős európai hatalomnak számított.

Zsigmond királyunkból német-római császár lett, Hunyadi János Európa legdicsőségesebb keresztes hadjáratát vezetve hajszál híján kiverte a törököt kontinensünkről. Hunyadi kudarcában fontos szerepet játszott, hogy Európa nem sorakozott fel egységesen a határait, a kultúráját és a kereszténységet védelmező magyarok háta mögött.

A nemzetek sorsát meghatározó győzelem néha apró dolgokon múlik: ha egy seregnek lett volna még tíz ágyúja, még ezer nehézpáncélos lovagja, még ötezer könnyűlovas portyázója, akkor talán az övé lett volna a diadal. A sors azonban mást akart. Még az európai hatalmak között is akadt olyan, amelyik inkább a törökökkel rokonszenvezett. Hunyadi Jánost fia, Mátyás király követte.

Sikeres uralkodása alatt hazánk igazi nagyhatalommá vált. Dacoltunk a török hódítással, és élt a remény, hogy az évszázados erőfeszítéseink nem voltak hiábavalók. Aztán valami vakvágányra futott.

Szertefoszlott az ország egysége, és az erős nagyurak gyenge uralkodókat állítottak az ország élére. A magyar nemzet jól érzékelte, hogy ez a széthúzás végzetes lehet. Ifjú királyaink tehetetlennek bizonyultak, miközben az önző bárók egyre nagyobb hatalomra tettek szert. Dózsa György felkelése végzetesen megosztotta az országot. Az urak többé már nem bíztak a parasztokban, a szegények pedig majdnem annyira féltek a nemesektől, mint az egyre közelebb érő törököktől.

Ahogy nőtt a megosztottságunk, úgy gyengült a birodalmunk. A köznemesek egyre többször kerültek összetűzésbe az arisztokratákkal. A nagyurak külföldre kacsingattak, és egymással csak akkor voltak hajlandók összefogni, ha a köznemesek próbálkozásait kellett visszaverniük. Báthory István és Szapolyai János körül komoly erők gyülekeztek. Csakhogy nekik eszük ágában sem volt a nemzet fennmaradását fenyegető török veszedelemre összpontosítani, mivel a figyelmüket lekötötte a belső küzdelem. A külföld támogatására sem számíthattunk.

A császár kincseskamráját hiába töltötték színültig az inkák meg az aztékok aranyával, a Habsburgokat elsősorban Nyugat-Európa érdekelte, nem pedig a Kárpátok térsége. Ádáz ellenfeleik, a franciák pedig inkább a törököket támogatták, hogy ezzel is gyengítsék V. Károlyt és Ferdinánd főherceget.

A mohácsi tragédia legnagyobb tanulsága az, hogy a belső megosztottság végzetes. Ha Magyarország évtizedeken keresztül, az erejét összpontosítva, a déli határait jól kiépítve, Mátyás király és Hunyadi János példáját követve felkészül az ellenség érkezésére, akkor talán sikeresen ellenállunk I. Szulejmán félelmetes seregeinek is.

 

Sorsdöntő évek 

A magyar nemzetet többször is érték megrázó csapások. A mohácsi vészt sokszor a trianoni tragédiával hasonlítjuk össze. Ez az összevetés jogos, mivel mind a kettő miatt rettenetes megpróbáltatások és tragédiák zúdultak nemzetünkre. Van azonban egy nagy különbség: Trianon olyan volt, mint egy felrobbanó bomba. Hetek, hónapok alatt szétszaggatta a Magyar Királyságot. Nem maradt idő az elhárítására, a kár mentésére, hiszen száz évvel ezelőtti őseinkre szökőárként zúdultak a sorscsapások.

Mohács után más volt a helyzet. Mintha a török maga sem hitte volna el, hogy semmivé foszlott a magyarok ereje. A sorstól kaptunk tizenöt évet arra, hogy rendbe szedjük a dolgainkat, hiszen Szulejmán seregei csak 1541-ben foglalták el az ország középső részét. Sajnos félezer évvel ezelőtt nem olyan vezetők álltak a magyarság élén, akik képesek lettek volna túllépni önző érdekeiken.

Szapolyai János, Habsburg Mária és sok nagyúr csak a maga előnyeit kereste, aminek végzetes következményei lettek. Hazánk két nagyhatalom határára került, majd kezdetét vette a százötven éves idegen uralom. Megtorpant a fejlődés, és ettől kezdve külföldiek ültek a magyar trónra. 

 

A nemzet megmaradt

Bár azóta is jó páran kongatták a vészharangot, a magyar nemzet kibírta mindazt, amit a sors rázúdított. Visszatért az élet a felperzselt falvakba, városokba. A török kiűzése után óriási erőfeszítéssel sikerült újjáépíteni a porig rombolt és kirabolt országot. Csakhogy Magyarország már nem volt ugyanolyan a félholdas török zászlók porba hullása után, mint előtte.
 

Egy gyengébb nemzetet talán szétzúzhatott volna ez a sorscsapás, ám honfitársaink megművelték a földjeiket, újjáépítették a templomaikat, az iskoláikat, és nekik köszönhetően még mindig él a magyar a Kárpátok gyűrűjében. A mohácsi csatára emlékezve éppen ezért nagy tisztelettel hajtsunk fejet az elesett hősök előtt, de ne feledkezzünk meg azokról sem, akik a nehéz körülmények között, sokszor az idegen elnyomással dacolva mind a mai napig életben tartották nemzetünket.