Halak hava – Miről mesélnek az ősi jelképek?

A mai világban sokszor nem tűnik fel, hogy a hétköznapjaink során milyen sok ősi hagyomány és jelkép vesz körül minket. Néha egész egyszerűen elfogadjuk az adott dolgokat, és nem gondolkozunk el azon, hogy milyen mögöttes, mára talán már félig-meddig elfelejtett jelentéstartalom húzódhat meg egy-egy szimbólum vagy népi hagyomány mögött. Így van ez az emberiség egyik legősibb jelképével, a hallal, illetve a Halakkal kapcsolatban.

Krisztus jelképe

A legelső keresztények közül sokan jól beszéltek görög nyelven. A megváltó halálát követő római üldöztetések időszakában kezdetben titkos, majd később már büszkén viselt jelvényük lett a hal. Ennek az volt az oka, hogy a görög Ikhthüsz szóban benne látták e kifejezést: Jézus Krisztus, Isten Fia, Megváltó.

Csak idő kérdése volt, hogy ez a vízi állat Jézus jelképévé váljon. Az ősi keresztények nagyon tisztelték és szerették, éppen ezért örömmel díszítették mindennapi tárgyaikat a hal képmásával, és később a világszerte elterjedő vallás művészei is előszeretettel alkalmazták a festményeiken és a szobraikon. A mai napig fontos szerepet játszik a keresztények étkezési rendjében is. Pénteken nagyon sokan nem esznek húst, ilyenkor ebédre halat szolgálnak fel. A februárt a régi magyarok böjtelő havának nevezték. Évszázadokon keresztül ilyenkor tartották a farsangot, a jókedvű lakomákat és az álarcosbálokat. Az ünnepi időszak végére azonban eltűntek az asztalokról az ínyencségekkel megpakolt tálak, és kezdetét vette a böjti időszak.

 

Ősi idők emléke

A Halak csillagjeggyel kapcsolatos mondákkal azonban már jóval Krisztus megszületése előtt is sokat foglalkoztak az emberek. Az ókori csillagászok felderítették az égboltot, és legendás lényekkel, gyakran istenségekkel népesítették be a távoli űr végtelenjét. Az ókori kelet számos birodalmában gondolták azt, hogy az általunk Halak csillagképnek (Pisces) nevezett égitestek együttese valójában egy ősi istennő. Az amoriták, az akkádok és az ugaritiak is azt gondolták róla, hogy a félelmetes viharisten felesége.

Hosszú időn keresztül örvendett nagy népszerűségnek, és a lenyűgöző szépségű – a mai sellőkre hasonlító – istenséghez akkor is imádkoztak, amikor a Közel-Keletet elfoglalták Nagy Sándor seregei, majd a rómaiak. Ők Szíria istennőjének, Dea Szüriának; illetve Atargatisznak is nevezték. Tisztelete gyorsan átterjedt Európába is, ahol a jól ismert istenségekkel, például Aphroditével, Kübelével vagy Rheával azonosították.

A csillagképhez az ókori görögöknek is kapcsolódik egy mondájuk. Szerintük a vízen átmenekülő anyára egy szörnyeteg, Tüphón támadt. Persze a hellének legendáiban nem egy közel-keleti istennő, hanem a szerelem és a szépség úrnője, Aphrodité és gyermeke, Erósz menekült az üldözői elől. Nem véletlen az sem, hogy a Halak éppen a szereteten keresztül kapcsolódnak Jézushoz. Aphrodité a gyermekével együtt hallá változott, de megijedt attól, hogy a víz elsodorja a kicsitől, éppen ezért egy szalaggal kötötték magukat egymáshoz, megakadályozva az elszakadást.

 

Keresztény „halászok”

A Bibliában az ószövetségi részekben is találkozunk halas történetekkel. Ezek között Jónásé a legismertebb. A korai keresztények számára a cethal gyomrából kiszabaduló próféta a feltámadás lehetőségét bizonyította, éppen ezért gyakran ábrázolták Jónást, amikor a temetőiket díszítették fel.

A korai keresztény tudósok közül sokan tisztában voltak azzal, hogy Jézus korszaka egybeesik a Halak uralkodásával. Amikor ugyanis Krisztus megszületett, a tavasz pont áttolódott ebbe a csillagképbe, és nagyjából kétezer esztendőn át ott is maradt.

Az Újszövetségben is jó néhányszor bukkant fel e szimbólum. Nem csoda, hogy a keresztelőmedencét sok helyen halastónak, a megkeresztelkedő híveket pedig kis halaknak nevezték. Az egyház megszilárdulásában és az új hit széles körű elterjedésében rendkívül fontos szerep jutott Szent Péternek. A nagyhatású egyházatya eredetileg halász volt, majd Krisztust követve lett belőle a „lelkek halásza”.

 

Más kultúrák is kedvelik

A halak tisztelete nem korlátozódik a keresztény kultúrkörre. A távoli Japánban a Koi halakat tekintik a szeretet jelképének. A buddhisták szerencsejegyei között a védelmező napernyőt követi a két víziállat rajza. Azt a pillanatot jelképezik, amikor az ember megbékél önmagával, és egyensúlyi állapotba kerül. Ilyen egyensúly lehet, amikor egy gyermek beilleszkedik az iskolába, és elindul a tanulás útján.

Mindezek az ősi hagyományok elhalványulva, de valamilyen szinten még élnek a modern világban. Amikor karácsonykor halat eszünk, azzal ugyanúgy biztosítjuk a következő esztendőben a gazdagságot, mint a kínaiak százmilliói, akik számára elképzelhetetlen lenne, hogy a híres újévi szertartásaik során (amelyek az idén februárra esnek) ne egyenek halat. A pikkelyek ugyanis az ezüst- és az aranypénzek, vagyis a gazdagság jelképei.

Vannak elképzelések, amelyek szerint a két hal képe azért is tekinthető a legősibb jelképnek, mert minden embert a maga magzati korára és az anyaméh nyugalmára emlékezteti, vagyis arra a születés előtti pillanatra, amikor az egyén még egységet alkotott a világmindenséggel.

A halak otthona ugyanis az életet adó víz: ugyanaz a folyadék, amivel Keresztelő Szent János megkeresztelte a hozzá zarándoklókat, ezért utána, Krisztus megfeszítését és feltámadását követően a hal az erős hit és az örökkévalóság iránti sóvárgás szimbóluma is lett.