Menü
Aktuális

 2018-10-03

A szabadság hősei – az aradi vértanúkra emlékezünk

A szabadság hősei – az aradi vértanúkra emlékezünk

1849 komor ősze a magyar történelem drámai korszakai közé tartozik. Elbukott nemzetünk szabadságharca, vérbe fojtották a magyarság nagy küzdelmét. Október 6-án halál várt a honvédseregek legelszántabb vezetőire. Azóta ezen a napon azokra a vértanúkra emlékezünk, akik az életüket adták azért, hogy mi, késői utódaik szabadok és függetlenek lehessünk. 

1848 tavaszától a következő esztendő őszéig egész Európa lélegzet-visszafojtva figyelte a magyarok küzdelmét. A világot megdöbbentette, hogy a hatalmas Habsburg Birodalom minden ereje is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy térdre kényszerítse a magyarokat.
Az ifjú Ferenc József kénytelen volt Ausztria nagy vetélytársától, az Orosz Birodalomtól segítséget kérni. Minden égtáj felől idegen seregek zúdultak ránk, ám honvédjaink elszántan ellenálltak. Sorsuk alakulásában fontos szerepet játszott, hogy végül milyen hadifogságba kerültek. Nem volt mindegy, mert az oroszok másként bántak legyőzött ellenfeleikkel, mint a bosszúszomjas osztrákok.
 
Megszegett ígéretek

Arad a történelmi Magyarország egyik fontos városa. Hosszú történelmére akkor borult sötét árnyék, amikor 1849. október 6-án itt végeztek ki tizenhárom honvédtisztet. Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Gáspár András, Knezić Károly, Lahner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Lenkey János, Nagysándor József, Poeltenberg Ernő, Schweidel József és Török Ignác, Kiss Ernő és Vécsey Károly halt mártírhalált a szabadságért.

A magyarok forradalma megrendítette a Habsburg Birodalmat, és erősen aláásta a császár tekintélyét. Kossuth Lajos egy fontos beszédét sikerült fonográfon is rögzíteni. Ezen a nagybecsű történelmi dokumentumon az aradi vértanúkról is beszélt. Egy bibliai hivatkozással jogosan nevezte a várost a magyar Golgotának. Az osztrákok ugyanis könyörtelenül bosszút akartak állni. Eszük ágában sem volt betartani a korábban tett ígéreteiket. Dessewffy Arisztidnek például szabad elvonulást ígértek, ám megszegték szavukat, és többi mártírtársához hasonlóan őt is halálra ítélték.

Azért gyűlölték a magyarokat, mert nemcsak hogy fellázadtak a császár ellen, de bátor szabadságharcuk végén nem az osztrák csapatok, hanem az oroszok előtt tették le a fegyvert. Bécset felbőszítette, hogy a magyarok még legyőzve is a szemébe nevetnek. A császárvárosban kegyetlen megtorlásra készültek.
 
Nincs kegyelem

Paszkevics orosz fővezér korábban lengyel földön szolgált. Ösztönösen érezte, mikor kell nagylelkűnek lenni. Figyelmeztető szavai azonban süket fülekre találtak. Hiába kért „megbocsátást és feledést” Ferenc Józseftől. A császár azzal küldte Haynau bárót Magyarországra, hogy könyörtelenül torolja meg a lázadást. Ugyanilyen vérszomjas volt Schwarzenberg osztrák miniszterelnök is. A birodalom vezetői egyetértettek abban, hogy a magyarok szabadságvágyát csak kegyetlen intézkedésekkel lehet akárcsak átmenetileg is elnyomni.
 
A vértanúk

Haynau elszántan üldözte a forradalom és a szabadságharc legtehetségesebb vezetőit. Az osztrákok gyűlölték azokat, akik fegyverrel a kézben megalázó vereséget mértek rájuk. A vértanúk valamennyien a magyar fegyveres erők tábornokai, illetve vezető tisztjei voltak. Lázár Vilmos ugyan nem tábornoki rangban szolgált a honvédségnél, ám a tehetséges ezredes olyan jelentős erők élén állt, melyeket általában egy tábornokra szoktak bízni.

A Habsburgok kicsinyességét jól mutatja, hogy nem voltak hajlandóak elismerni legyőzött ellenfeleik magas rangját. Úgy bántak velük, mintha még mindig a régi hadsereg alacsony rangfokozatú tisztjei lettek volna. Az is jól jelzi bosszúszomjukat, hogy a vértanúknak nem voltak hajlandóak megadni a katonához méltó halál lehetőségét. Kilenc tábornokunkat felakasztottak, mintha csak közönséges bűnözők lettek volna. 

Azért október 6-án küldték őket a halálba, mert így akartak „megemlékezni” arról, hogy az előző évben ekkor tört ki a forradalom Bécsben, és a felkelők meggyilkolták Latour hadügyminisztert.
A megölt mártírokat egész nap temetetlenül hagyták, hogy minél többen megnézhessék őket, és csupán este temették el a halottakat. A szemtanúk arról számoltak be, hogy az osztrákok tervei nem jöttek be. A megrendült magyarok nem törődtek a rájuk szegeződő szuronyokkal, hanem amikor értesültek a kivégzésekről, azonnal odasiettek az elhunytakhoz.

Gyászolt a város, és ahogy híre ment a dolognak, gyászba borult az egész ország. A kivégzés helyszínére gyorsan keresztet állítottak, és hamar felkerült mellé a vértanúk neve. 1871-ben már emlékkő hirdette a mártírok dicsőségét, majd 1881-ben obeliszk került a helyére. A vértanúk képét, a róluk készült festményeket valóságos ereklyeként kezelte a nép. Számos egykori honvéd rakta ki a szobája falára a megrázó ábrázolást. Az emléküket országszerte szobrok, márványtáblák és utcák neve őrzi.

A kerületünkben élő kiváló magyar festő, Barabás Miklós litográfiája pedig jól ismert minden magyar iskolás számára. Neki is köszönhetjük, hogy az aradi vértanúk emléke elevenen él még ma, a 21. században is.

Ajánló