Büszkén a nemzetre, büszkén a kultúránkra – emlékezzünk Fekete Györgyre, kerületünk díszpolgárára

 

Fekete György a zalai dombok közül, egy ősi kultúrtájról, a kelták, a római légiók, a honfoglaló magyar törzsek földjéről jött el hozzánk. Gyermekkorát, majd egész életét szülőföldje három nagy adománya határozta meg: az élete minden pillanatát beragyogó kereszténység, a hazaszeretet és a kultúra mélységes tisztelete.

 

Hosszú út vándora

Hála édesapjának, Fekete Károly református lelkésznek és édesanyjának, Rácz Katalin tanítónőnek, már egész fiatalon magába szívhatta ezeket a fontos eszméket. Zalaegerszegen és a környező falvakban megismerhette a tiszta lelkű, egyszerű, vidéki emberek életét, a magyar valóságot, és olyan hatások érték, amelyek az egyetem elvégzése után, neves belsőépítészként is meghatározták szakmai pályafutását. Az 1932-ben született gyermek hosszú útra indult.

Az általános és a középiskolát már Budapesten végezte, 1952-ben érettségizett a Bánki Donát Kohóipari Technikumban. Óriások között élhette le az életét, hiszen megismerhette Mindszenty bíborost, számtalan művészt, iparművészt, politikust, és időskorában is olyan emberek vették körül, akik az ország megóvásáért, sőt felemeléséért küzdöttek. Úgy vélte, hogy egy mérvadó gondolkodónak, mint amilyen Babits Mihály vagy Kodály Zoltán is volt, szerepet kell játszania a közéletben és a közgondolkodás formálásában.

 

Hit, tehetség és elszántság

Fekete György hitt abban, hogy hazánk kiemelkedik a szomszédos országok közül. Lenyűgözte a magyarok hatalmas szellemi potenciálja. Úgy vélte, éppen az individualizmusunk az oka a hatalmas tehetségünknek. Határozottan képviselte azon nézetét, hogy sehol a világon nincs még egy olyan ország, amelynek gyermekei az iparművészetben, a képzőművészetben, a filmgyártás területén, a színház világában vagy épp az irodalomban ilyen mennyiségű és színvonalú remekművet hozott volna létre.

Élete egyik legfontosabb feladatának azt tekintette, hogy mindezeket a tényeket ne csupán honfitársainkkal ismertessük meg, hanem tárjuk az egész világ elé. Nem riasztotta el az a felismerés, hogy a magyarság kulturális nagyságának demonstrálása nem jöhet létre máról holnapra, hanem évtizedes munkát igényel.

A zalai fiatalember Budapesten, mégpedig közvetlen szomszédságunkban vált felnőtt férfivá, fiatal, majd érett művésszé, választott szakmájának elismert képviselőjévé. Több mint hetven esztendőn keresztül szinte bármelyik nap találkozhattunk volna vele a Hegyvidék utcáin, hiszen itt élt közöttünk. Megismerte és megszerette a XII. kerületet és az itteni embereket. Amikor letelepedett közénk, ez a városrész még nem volt olyan fejlett, mint manapság. Nem volt olyan nagy különbség a zalai és a budai hegyek között meghúzódó települések világa között.

Ezen a helyen továbbra is megtarthatta erős kapcsolatát a természettel. Rendszeresen felsétált a János-hegyre, hogy onnan, vagy a Normafa friss levegőjét beszívva gyönyörködjön a napfényben úszó tájban. Számos hobbijának egyike a kertészkedés volt. Nagy gonddal nevelte saját kertjében a fákat és a különböző cserjéket. Még akkor is, amikor Budapest egy rohamosan fejlődő nagyváros volt, ő pedig immár a Magyar Művészeti Akadémia elnökeként szolgálta a nemzetet, csendes nosztalgiával gondolt vissza a meghitt, falusi hétköznapokra.

Pályafutása elején nagy szüksége volt az elszántságra. 1957-ben Kaesz Gyula grafikus, főiskolai tanár irányításával végezte el a kerületünkben működő Moholy-Nagy Művészeti Egyetem jogelődjét, a Magyar Iparművészeti Főiskolát. Nemcsak alkotott, de tanított is. A Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola tanulóit ugyanúgy lenyűgözte lendületes egyéniségével, hatalmas tudásával, mint a Soproni Egyetem diákjait.

Nemcsak a humora volt jó, de egészséges öniróniájával gyakran meglepte a beszélgetőtársait. Élete során sokan támadták, de ezek nem a személyére irányultak, hanem azokra az elvekre, politikai irányzatokra, amelyeket képviselt. Páratlan humorérzéke akkor sem hagyta cserben, amikor olyanokkal beszélgetett, akik keményen meg akarták szorongatni. Nem találtak fogást rajta, mert Fekete György magabiztos nyugalommal és barátságos jókedvvel válaszolta meg a „legharapósabb” kérdéseket is.

 

Egy reneszánsz ember

Akik ismerték, csodálkozva emlegették, hogy az élet milyen sok területén tudott nagyszerű dolgokat alkotni. Foglalkozott a belsőépítészet szinte minden területével. Emlékét templombelsők, iskolák, középületek, múzeumok és művelődési házak őrzik. Nagy figyelmet fordított az egyetemes magyar kultúra értékeinek megőrzésére. Elszántan támogatta a határokon túl élő, tehetséges magyarokat. Közreműködött hat olyan tévésorozat megalkotásában, amelyek bemutatták a környezetkultúra minden fontos kérdését. Cikkeit többek között a Művészetben, az Ipari Művészetben, a Magyar Építőművészetben, a Lakáskultúrában, a Hitelben és a Kapuban is olvashattuk.

1988-tól kezdett aktívan politizálni. A rendszerváltást követően helyettes, kulturális államtitkárrá nevezték ki. Fáradhatatlanul dolgozott azon, hogy a rohamosan átalakuló európai, politikai környezetben hazánk a lehető leghatékonyabban támogassa az itthoni és a határon túli kulturális életet, a sok, kiemelkedően tehetséges magyar művészt.

1994-ben itt, a kerületben indult az országgyűlési választásokon. A hegyvidéki polgárok akaratából, egyéni mandátummal kerülhetett be a parlamentbe. Politikai pályafutása a Kereszténydemokrata Néppártban folytatódott. 1995-ben lett a Magyar Művészeti Akadémia tagja, majd 2011-től az alelnöke.

Hosszú, példamutató élet, elszánt küzdelmek és nagyszerű sikerek után távozott közülünk. Különösen arra volt büszke, hogy olyan Magyar Művészeti Akadémia létrehozásában segített, amelyik megmutathatta a világnak, hogy mire képes a Kárpát-medencében élő magyarok közössége.