A kritikus költő – Ignotus Hugó

 

A boldog békeidő, majd a két világháború közötti időszak meghatározó jelentőségű irodalmi személyisége csupán 1907-ben vette fel az Ignotus nevet. Sokatmondó írói álnevet választott magának, mivel ez a latin szó magyarul azt jelenti, hogy ismeretlen. Furcsának tűnhet ez a névválasztás, hiszen viselőjét mindenki ismerte a századfordulót követően a magyar irodalmi életben.Ignotus Hugó komoly szerepet játszott abban, hogy megújult a hazai irodalom.

Támogatta és megjelenési lehetőséghez juttatta a fiatal tehetségeket, idősebb korában pedig a hazai irodalom igazi „vezérének” tartották. Baráti körében ott találhattuk Ady Endrét, az arisztokrata Hatvany Lajost, Osvát Ernőt, valamint ifj. Andrássy Gyula miniszterelnököt is. 

 

A változás gyermeke

Mindezek dacára jogosan érezhette azt, hogy álarcot visel, és igazából csak nagyon kevesen ismerik. Az utókor ráadásul gyorsan megfeledkezett róla, és a munkásságát azóta sem dolgozták fel. Annak ellenére, hogy évtizedeken keresztül körülötte forgott az irodalmi élet, nem született róla részletes, átfogó mű. Nem halmozták el díjakkal és kitüntetésekkel sem. Csupán Pro Arte Aranyérem kitüntetést kapott, majd a halála évében Baumgarten-díjat.

Ignotus Veigelsberg Hugó néven, 1869-ben született a magyar fővárosban. Édesapja a Pester Lloyd főszerkesztője volt, és az egész ország ismerte a vezércikkeit. A család minden tagja ugyanolyan folyékonyan beszélt németül, mint magyarul. Fontos szerepet játszottak a nagyvárosban kialakuló, kettős identitású, asszimilálódott magyar-zsidó közösségében. Hugó ebben a rendkívül művelt közösségben nőtt fel. Hasonlóan a fivéréhez, Viktorhoz, beiratkozott a jogi egyetemre. Bár sikeresen lediplomázott, egyre inkább úgy érezte, hogy más az elhivatottsága.

Meghallotta az irodalom szirénénekét, és nem bírt ellenállni a múzsák csábításnak.

 

Egy sokoldalú személyiség

Miután eldöntötte, hogy nem akar ügyvédként dolgozni, egyre többet foglalkozott az írással. Egyetemista korában is jelentek meg művei, ezért 1891-ben már nem számított újoncnak. Az irodalmi kávéházakban és szerkesztőségekben mind többen ismerték meg a lendületes fiatalembert. Hugó ekkoriban mindenekelőtt költőnek tartotta magát. Nagy örömmel vetette papírra a sorait, ám csupán két kötete maradt ránk. Érdekes, hogy szinte minden költeménye a szerelemről szó.

Vajon mi lehetett az oka annak, hogy ez a kirobbanó tehetségű férfi csupán ilyen keveset alkotott?

Az irodalomtörténészek erre azt a választ adják, hogy Ignotus hamar elbizonytalanodott. Szerkesztőként oroszlánrészt vállalt a Nyugat című irodalmi folyóirat sikerében, ahol maga köré gyűjtött számos kiemelkedően tehetséges ifjú költőt. Csakhogy ezzel zsákutcába szorította önmagát. A líra óriásai mellett, az ő árnyékukban elbizonytalanodott, abbahagyta a versírást, és inkább a publicisztikára összpontosított.

Újságíróként a haladás erőit támogatta, és igyekezett fellépni a háborús uszítás ellen, védelmezni próbálta a dualista rendszert, ám nem volt vak annak hibáival szemben. Az első világháború közepén érezhetővé vált a növekvő kétségbeesése. 

Erősen aggódott Magyarország jövője miatt, és attól félt, hogy egy gyilkos háborúba sodródó ország darabokra szakad, és kizuhan az európai kultúra vérkeringéséből. Míg Andrássy Gyula miniszterelnökkel kifejezetten jó volt a kapcsolata, addig nagyon tartott Tisza Istvántól, akivel nem tudott együttműködni. A tudatos mítoszépítés szép példája, ahogy a világháború alatt cikkben emlékezett meg az elhunyt Ferenc Józsefről.

 

Viharból viharba

A 20. század hajnalán meglehetősen viharos volt az élete. Megnősült, de a házassága válásba torkollott. Közben bejárta a fél világot: a Magyar Hírlap riportereként eljutott Amerikába, Németországba, Törökországba és a már akkor is puskaporos hordónak számító balkáni tartományokba, az éppen önállóvá váló országokba. 1893-ban a közreműködésével született meg a Nyugat. Kritikáiban támogatta Ady Endrét, Babits Mihályt, Móricz Zsigmondot.

A háború alatt ismét megnősült, ez a házassága tizenhárom éven át tartott. 1919-ben Bécsben próbált meg új életet kezdeni, majd hazatérése után továbbra is az irodalom területén maradt. Az elsők között figyelt fel József Attilára, ám közben megromlott a viszonya Babits Mihállyal. 1929-ben újra megnősült.

A harmincas években egyre több támadás érte. A cikkeiben ugyanis mindennél fontosabbnak tartotta a vélemény és a gondolat szabadságát, ám ezt ellenfelei nemzetietlennek tekintették, és azzal vádolták, hogy nem elég hazafias. Azzal sem szerzett barátokat magának, hogy ragaszkodott a művészeti tökéletességhez.

Kritikáit nem mindenki fogadta el, és a bírálatok miatt többen haragudtak rá. 1938-ban emigrálnia kellett. Amerikában vészelte át a második világháborút, és 1948-ig maradt ott.

Amikor hazatért, már nagyon beteg volt, és 1949 nyarán elhunyt. Sírhelye a Fiumei úti sírkertben, emléktáblája pedig a Városmajorban található.