2020-07-06
Az Aranykor polgármestere – Bárczy István
Az Erzsébetvárosi Demokrata Kör ünnepi vacsorájának otthont adó Dohány utcát 1922 tavaszán robbanás rázta meg. A radikálisok támadása kis híján végzett a korszak egyik jelentős politikusával, az egykor igazságügy-minisztereként szolgáló városfejlesztővel, Bárczy István korábbi budapesti főpolgármesterrel. A választási küzdelem során a szélsőségeket nem érdekelte, hogy a főváros milyen óriási fejlődésen ment keresztül az irányítása alatt.
Elegáns urak és hölgyek gyülekeztek a Zugligetben 1913 nyarán. A magyar hazafiakat ekkor már évtizedek óta keserűséggel töltötte el, hogy megújuló és szépen fejlődő fővárosunkban egyetlen szobor sem őrizte az 1848-as szabadságharc egyik hősének, Kossuth Lajosnak az emlékét. A Zugligeti Egyesület gyűjtésbe kezdett, hogy a lehető leggyorsabban orvosolja ezt a helyzetet. Sikerült elérniük, hogy a főváros is támogassa a nagy vállalkozást. 1913-ban sok huzavona után sor kerülhetett a zugligeti szobor leleplezésére. Az ünnepségen beszédet mondott a főváros polgármestere, Bárczy István is.
Nem csupán Kossuth Lajos történelmi érdemeit méltatta, de megdicsérte a hegyvidéki hazafiakat, akik elszántan küzdöttek azért, hogy ne felejtsék el a szabadságharc hőseit. Bár a polgármester majdnem húsz évvel a forradalom után született, mégis nagyon fontosnak tartotta, hogy Budapest polgárai odaadóan ápolják a hősök emlékét.
Az új világ gyermeke
Sacher Gusztáv pesti középiskolai tanár egy nemes kisasszonyt, Bárczy Bertát vette feleségül. A fiuk – Magyarország majdani igazságügy-minisztere – 1866 őszén látta meg a napvilágot. Egy olyan nemzedéknek lett a tagja, amelyik gyakorlatilag „beleszületett” a kiegyezésbe. Gyermekként a pesti és a budai utcákon járva szemtanúja lehetett az ország újjászületésének, a nagy építkezéseknek, a felpezsdülő gazdasági életnek. Olyan lehetőségek nyíltak meg egy teljes korosztály előtt, amilyenekről néhány nemzedékkel korábban még csak álmodni sem lehetett.
A gyorsan fejlődő országnak rengeteg új szakemberre, jogászra és pedagógusra volt szüksége. Bárczy István úgy döntött, hogy a jogi pályát választja. A középiskolát követően a Budapesti Egyetemen tanult. Sikeresen lediplomázott, és 1889-ben munkába állt a magyar főváros alkalmazásában. Nagy érdeklődést mutatott a hazai oktatási rendszer iránt. Ahhoz, hogy komoly lépéseket tehessen e területért, elengedhetetlen volt a gyakorlati tapasztalatok megszerzése, ezért 1894-től tanárként dolgozott a Szent István Közgazdasági Szakközépiskolában. Négy évvel később felvette az édesanyja vezetéknevét. A katedrán eltöltött évek tapasztalatai nagy hasznára váltak az új évszázadban, 1901-ben ugyanis megtették a főváros közoktatási ügyosztályának vezetőjének.
A jövőbe vezető út
Hatalmas munkabírással és lelkesedéssel vetette bele magát a munkába. Újjászervezte a magyar főváros iskolarendszerét, valamint kezdeményezte a korszerű óvodai és napközi otthonok kialakítását. Szerkesztőként közreműködött a Népművelés című folyóirat megalapításában. Az ország lakossága szélesebb körben akkor ismerte meg a nevét, amikor 1906-ban őt választották meg Budapest polgármesterévé. Hazánk ekkor a sokat ígérő új évszázad lázában égett.
Nagyon fontosnak tartotta, hogy az erős magyar nemzeti kultúra kéz a kézben járjon a haladással. Kortársait lenyűgözte azzal, hogy minden korábbinál nagyobb ívű fejlesztéseket kezdeményezett. Hitt a kultúra erejében, és azt követelte, hogy összefogva emeljük magasabb szintre az értelmet, az erkölcsi erőt és a hazafiasság érzését.
Bárczy István nevével ma is sok helyen találkozhatunk a fővárosban. Itt, a Hegyvidéken a Városmajor utca 59/a épület falán őrzi tábla az emlékét. Ez a határozott szakpolitikus rengeteget tett a budapestiekért. Köztulajdonba vette az elektromos műveket, a villamosvonal-hálózatot és a gázműveket.
Nagyszabású városfejlesztési programba kezdett, aminek csupán az első világháború kitörése vetett véget. Lelki szemei előtt egy minden polgár számára otthonul szolgáló, élhető nagyváros képe lebegett.
Nagyszabású városfejlesztési programba kezdett, aminek csupán az első világháború kitörése vetett véget. Lelki szemei előtt egy minden polgár számára otthonul szolgáló, élhető nagyváros képe lebegett.
Budapest első aranykora
A világháború előtti évtizedekben tömegek költöztek fel Budapestre. Rengeteg gyermek született, akiknek óvodákat és iskolákat kellett építeni. Bárczy István pedagógiai szakemberként tudta, hogy az iskoláknak nemcsak az oktatás, de a nevelés területén is komoly feladatai lehetnek. Arra törekedett, hogy a tanulás során magasabb szintre emeljék a legkülönfélébb kulturális háttérrel érkező gyerekeket.
Sikerült rendbe hoznia Budapest pénzügyi helyzetét, és végre belevághatott a fejlesztésbe. Nem csupán iskolákat építetett, de igyekezet javítani a lakáshelyzeten, emellett népjóléti, valamint kulturális intézményeket is finanszírozott. Sok ezer család juthatott tiszta, világos otthonhoz és egészségesebb lakókörnyezethez.
Bár a politikai életben komoly viták tomboltak, a hazafias nevelést és a fejlesztéseket mindenki támogatta. Csakhogy a Balkánon kitörő háborúk már jelezték, hogy a boldog békeéveknek vége lesz. 1913-ban sok beruházás leállt. A fővárosi lokálpatrióták azt remélték, hogy csak ideiglenesen, ám a következő évben kirobbant az első világháború.
Küzdelem egy új világban
Bárczy István a háború alatt is elszántan vezette a magyar fővárost. 1918 tavaszán főpolgármesterré választották és bekerült a főrendiház tagjai közé. Októberben már érezni lehetett, hogy a háború vereséggel ér véget. Amikor lemondott a Wekerle-kormány, sokan azt akarták, hogy Bárczy legyen Magyarország miniszterelnöke. Érdekes belegondolni, hogy miként alakultak volna az utolsó háborús hónapok és az összeomlást követő zűrzavaros időszak, ha a hazánk élén ez a merész, de nagyon is gyakorlatias gondolkodású szervező áll.
Budapest főpolgármestere megrendülten szemlélte az ország idegen megszállását. Átmenetileg lemondott minden tisztségéről, és csak a Tanácsköztársaság bukása után tért vissza a politikai életbe. Friedrich István és Huszár Károly miniszterelnök is rábízta az igazságügy-minisztérium vezetését. A húszas években országgyűlési képviselőként bekerült a parlamentbe. Ekkor már távolról sem tehetett annyit a fővárosért, mint a világháború előtt. 1922-ben kis híján az életét veszítette, amikor az Ébredő Magyarok Egyesületének szélsőségesei bombamerényletet követtek el.
Parlamenti képviselőként is tovább küzdött az oktatás fejlesztéséért. 2010 óta a róla elnevezett díjjal tüntetik ki pedagógusnapon a fővárosi közoktatási és gyermekvédelmi intézmények legkiválóbb tanárait. Az egykori főpolgármester megélte a második világháború kitörését, de azt már nem kellett látnia, hogy bombák hullnak szeretett városára. 1943 nyarán hunyt el, ám öröksége, hazafias szellemisége a mai napig töretlenül él.