A rendíthetetlen vértanú – Apor Vilmos püspök

A múlt század első felében senki sem csodálkozott azon, hogy a magyar katolikus egyház legfőbb vezetői között számos arisztokrata család leszármazottjai is szolgálják a híveket. Apor Vilmos, a győri egyházmegye leendő főpásztora szintén előkelő családból származott. Az apja Apor Gábor báró volt, és a nemzetsége gyökerei egészen II. András király koráig nyúlnak vissza. Vilmos 1892-ben született Segesváron, és még akkor sem szakadt el magyar szülőföldjétől, amikor az apját államtitkárként Bécsbe küldték. Édesanyja gondoskodott arról, hogy a fiuk magyar szót is halljon, és gyakran hazajöttek vakációra a szülőföldjükre.

Mivel Vilmos már gyermekként is erősen érdeklődött a vallás iránt, a jezsuitákhoz küldték iskolába. Ekkor még senki sem sejthette, milyen nehéz sors vár a csillogó szemű, jól tanuló, szorgalmas és erős hitű kisfiúra. A következő évtizedek során tanúja és részese volt a két világháborúnak, az idegen megszállásoknak, a gyilkos eszmék térnyerésének, ugyanakkor azt is láthatta, milyen erős a magyarok hite, és mennyire nagy elszántság él bennük. 

 

Az egyház szolgálatában

Középiskolásként megszilárdult benne az az elhatározás, hogy életét az egyház szolgálatának szenteli. Beiratkozott a győri egyházmegye szemináriumába, majd Innsbruckban az egyetem teológia szakára. A szorgalmas és tehetséges diák erős hitére hamar felfigyeltek a tanárai. Ekkoriban ismerte fel azt, hogy a katolikusok nagyon sok mindent tehetnek az elesettek megvédése és az elnyomás visszaszorítása érdekében. 

Utolsó egyetemi éveit beárnyékolta  a világtörténelem. Véget értek a boldog békeidők, Európa pedig belesodródott egy minden korábbinál könyörtelenebb háborúba. Nemcsak sok millió katona esett el, de a háború rányomta a bélyegét a hazatérő, testben vagy lélekben megnyomorított veteránok százezreire is. Az éhező, szenvedő nagyvárosokban új, totalitárius ideológiák terjedtek el.

 

Először életveszélyben

Apor Vilmost 1925 augusztusában Nagyváradon szentelték pappá. Papi pályafutása Gyulán kezdődött. Segédlelkészként szolgált, majd tanárként a nagyváradi papnevelő diákjait oktatta. Valószínűleg sem ő, sem a tanítványai nem gondolták volna, hogy pár év múlva szuronyokkal őrzött országhatár húzódik majd a két szomszédos magyar város, Gyula és Nagyvárad között. Pedagógusként rendkívül népszerű lett a diákok között, mert újszerű, szemléletes módszerekkel tanította őket. Egészen 1918-ig oktatott, és ekkor visszatért Gyulára, hogy plébánosként folytassa a szolgálatát. 

Csupán huszonhat éves volt, amikor először tett tanúbizonyságot rendíthetetlen bátorságáról és sziklaszilárd hitéről. Magyarország elveszítette a világháborút, idegen seregek rohanták le, amelyek nem kímélték a polgári lakosságot sem. A gyulai polgárok döbbenten tapasztalták, hogy a várost megszálló románok túszokat szednek. A zűrzavaros időben komoly esély volt arra, hogy a külföldi fegyveresek lemészárolják az ártatlanul bebörtönzött magyarokat. Az ifjú plébános ekkor óriási hidegvérről tanúbizonyságot téve elutazott Bukarestbe, és elérte, hogy fogadja a román királyné. Az angol főnemesi származású hölgy megdöbbenve hallotta a magyar bárók leszármazottját és segített neki: Gyulán a románok elengedték a túszokat.

Apor Vilmos jól ismerte Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök munkásságát, éppen ezért fontosnak tartotta az egyház társadalmi felelősségvállalását. Segítette a betegeket, a szegényeket, ingyenkonyhát működtetett a gyerekeknek, katolikus újságot alapított, és kis közösségeket hozott létre.

 

Egy új világban

A trianoni békediktátumot követően nehéz évtizedek vártak Magyarországra. Az elcsatolt területekről százezerszámra érkeztek a menekültek, akiknek segítségre volt szükségük. Gyula ifjú plébánosa a társadalmi összefogás és a keresztény szolidaritás élharcosa lett. Karácsonykor kiosztotta a szegények között a plébánia élelmiszerkészleteit, és a saját jövedelméből is támogatta a rászorulókat. Látta azt is, hogy milyen hatással van hazánkra a nagy gazdasági világválság.

A harmincas évek derekára már az egyik legtekintélyesebb hazai plébánosnak számított, akinek tudását, erős hitét és önzetlenségét mind többen elismerték. A második világháború kirobbanása után hazánkban épp ilyen vezetőkre volt szükség. XII. Pius pápa 1944-ben kinevezte Győr püspökévé.

Új beosztásában is ugyanolyan elszántan küzdött a szegényekért, mint korábban. Miközben Európában megerősödtek az egyházellenes ideológiák, Apor Vilmos reformokat javasolt és kezdeményezte, hogy hazánkban a korábbinál nagyobb hangsúlyt fektessenek a szegények felemelésére, a demokratikus intézmények megóvására. 

 

A végzet árnyékában

Már javában tombolt a háború, amikor megválasztották a Magyar Szent Kereszt Egyesület elnökének. Elborzasztotta, hogy milyen sok hazai politikus feledkezik meg a kereszténység alaptörvényéről, a szeretetről.

1944-ben Magyarország német megszállás alá került, hamarosan a nyilasok ragadták magukhoz a hatalmat, és üldözni kezdték a hazai zsidókat, akinek a sorsa nem kerülte el Apor Vilmos figyelmét sem. Keményen bírálta a nyilasok és a németek intézkedéseit, sok menekültet pedig vallására, származására való tekintet nélkül elrejtett, segített. Igyekezett a győrieket is oltalmazni a háború iszonyatával szemben. A várost bombatámadások érték, mire a püspök a saját rezidenciáján helyezte el a földönfutóvá vált családokat.

1945 márciusában harcok dúltak Győrben, Apor Vilmos több száz embert, köztük rengeteg lányt és asszonyt bújtatott el a Püspökvár pincéiben. A városban szovjet bandák bukkantak fel. Kirabolták a házakat, és erőszakoskodtak a nőkkel. Fegyverrel a kézben behatoltak a püspöki rezidenciára is, és az ott lévő asszonyok, leányok kiadását követelték.

Apor Vilmos és tizenhét éves unokaöccse ellenállt az erőszakolóknak. A szovjetek tüzet nyitottak rájuk, és mind a kettejüket lelőtték. A gyilkosok elmenekültek, a hívők pedig megpróbálták megmenteni szeretett püspöküket. A városi kórházban a félhomályban megműtötték, de nem sikerült megmenteni. Húsvét hétfőjének hajnalán távozott erről a világról. 

A hegyvidéki Apor Vilmos téren álló szobrot Marton László Kossuth-díjas szobrászművész alkotta.