A magyar nemzet megbocsát, de nem felejt – két nagyszerű hegyvidéki pedagógus

A leendő magyar fővárosban élő evangélikusok már a 18. század végén arra törekedtek, hogy saját gyülekezetük lehessen. 1788-ban kezdődött meg a hívők gyermekeinek oktatása. Öt évvel később Pollack Mihály klasszicista építész tervei alapján épült a mai Deák tér helyén a közösség első saját iskolaépülete. A német nyelvet nemsokára felváltotta a magyar, és 1818-ban szétválasztották a fiú-, illetve a lányosztályokat. Kevesen tudják, hogy 1833-ban Petőfi Sándor is itt tanult.

Az 1848-as forradalmat követően megváltozott a magyar oktatási rendszer. Az évszázad utolsó éveiben komoly igény merült fel azzal kapcsolatban, hogy létrejöhessen egy hazafias szellemiségű középiskola a leánytanulók számára is. A Habsburgok azonban gyanakvással figyelték az ilyen magyar kezdeményezéseket, és az engedélyt csak az első világháború küszöbén adták meg. Az érdemi tanítás végül 1919 után kezdődhetett el. A szigorú, keresztény szellemű iskolákban nagy súlyt fektettek a magyar történelem oktatására és a hazafias nevelésre. 1937-ben fontos eseményre került sor. A diákok és a tanárok közössége elhatározta, hogy méltó emléket állít a magyar szabadságért küzdő és részben már elfeledett hősöknek.

 

A zsarnokság árnyékában

Jeszenszky Ilona és dr. Zelenka Margit is a Deák Téri Evangélikus Leánygimnázium tanári karában oktatta a fiatalokat, és a tanítás mellett rendkívül fontosnak tartották a hazafias nevelést. Az evangélikus középiskolákban kiemelkedően tehetséges pedagógusok működtek, sokan a Magyar Tudományos Akadémia tagjai lettek. A diákok közül is jó páran felkerültek az újságok címlapjára vagy a kitüntetettek listájára. A Deák téri iskolába járt többek között Bede Anna költő, Keleti Ágnes olimpiai és világbajnok tornász, Oravecz Edit színész, Sándor Judit operaénekes és Joó Katalin író. 

A diákok támogatták a megemlékezést, küldöttségük elutazott Kufsteinbe, és a várban emléktáblát helyeztek el. Ennek a másolata ma is megtekinthető itthon. Az emléktáblát Lux Elek tervezte. A kezdeményezés két fő szervezője a Margaréta utca 9.-ben lakó Jeszenszky Ilona és dr. Zelenka Margit volt. Fontosnak tartották, hogy a nemzet szabadságáért küzdő hősök emléke ne felejtődjön el. Ezt a mottót választották: „A magyar nemzet tud megbocsátani, de feledni soha!” 

Amikor a Nemzeti Kegyeleti Bizottság, valamint a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum emléktáblát helyezett el a hegyvidéki ház falán, akkor ez a mondat is felkerült rá. 

 

Egy szörnyű hely

Kufstein vára Ausztria Tirol tartományában található, a hegyek között. A bajor határhoz közel van, a magyartól viszont igen messze. Nem véletlen, hogy ide börtönözték be a császár ellen harcoló politikai foglyokat. A nagy távolság miatt azt remélték, hogy szenvedésük híre csak lassan, vagy sosem jut el Magyarországra. 

A középkorban még bajor uralom alatt állt a vidék. A börtönként használt Kaiserturmot I. Miksa császár idején építették. Egészen 1865-ig működött itt a Habsburg Birodalom egyik legfélelmetesebb hírű börtöne. A magyar hazafiakon kívül a legszörnyűbb bűnöket elkövető rabokat zárták be ide. A két hegyvidéki pedagógus kiderítette, hogy több mint kilenc honfitársunk raboskodott a várban. Munkájuk eredeti példányai ma is megtalálhatók az Evangélikus Országos Levéltárban. Kufstein várában a 10-es cellában megtekinthetjük a bebörtönzöttek emlékkiállítását.

A császári önkény többek között olyanokra sújtott le, mint Batsányi János költő, Czuczor Gergely bencés szerzetes, Gaál György református lelkész, Kazinczy Ferenc, Leövey Klára pedagógus, Teleki Blanka grófnő, Szentjóbi Szabó László, Haubner Máté evangélikus püspök, Szelényi Lajos orvos, id. Wesselényi Miklós.

A névsorban egészen meglepő neveket is találunk. Politikai foglyokon, főnemeseken, püspökökön, szerzeteseken kívül itt tartották fogva Rózsa Sándort, a leghíresebb magyar betyárt is. A várról számos feljegyzés készült. Kazinczy Ferenc részletesen beszámolt itteni szenvedéseiről Fogságom naplója című művében.

 

Dacos összefogás

A kerületünkben élő két tanárnő családja a saját bőrén tapasztalta meg, hogy milyen a zsarnokság. Dr. Zelenka Margit felmenői részt vettek az 1848-as forradalomban, Jeszenszky Ilona pedig egészen 1919-ig Pozsony közelében lakott, ám a megszálló csapatok elől el kellett menekülnie. 1936-ban jártak először Kufsteinben. Felháborodva látták, hogy az osztrákok úgy tettek, mintha sosem szenvedtek volna ott magyar rabok.

Pedagógusként különösen fontosnak tartották, hogy megemlékezzenek a hazai oktatás két úttörőjéről, Teleki Blanka grófnőről és Leövey Kláráról, mivel a Habsburgok őket is börtönbe vetették. Komoly kutatómunkával sikerült összeállítaniuk a foglyok névsorát, és kezdeményezték, hogy emléktábla kerüljön fel a vár falára. Rengetegen támogatták őket itthon és a határon túli magyarság soraiból is.

A két tanárnő elszántsága és kötelességtudata példáként szolgálhat mindenkinek. Megvalósították azt, amit tervbe vettek, és megakadályozták, hogy az egymást követő nemzedékek elfeledkezzenek szabadságunk mártírjairól. Sokáig éltek közöttünk a Hegyvidéken. Jeszenszky Ilona 1970-ben, dr. Zelenka Margit pedig 1978-ban hunyt el. Az emléktáblát állító tanárnőkre ma már a saját táblájuk hívja fel a figyelmet egykori XII. kerületi otthonuk falán.