Több mint szobor – gróf Esterházy János a Gesztenyés kertben

Galántai Esterházy János gróf 1901-ben született a nyitrai járásban, Nyitraújlakon. Akkor ez a terület Magyarország szerves része volt, és kevesen hittek volna annak, aki azzal riogatja honfitársainkat, hogy tizenkilenc évvel később ezeket az ősi földeket kiszakítják a Magyar Királyság testéből.

A trianoni békediktátumot követően az északi vármegyékben élő magyarok egy új országban találták magukat, ahol a hatalom birtokosai nem voltak hajlandók elfogadni, hogy a magyarok is teljes jogú polgárai maradjanak az államnak. A határon kívül került honfitársaink élete csak azért nem lett még szörnyűbb, mert egy tehetséges, alázatos és a hitében megingathatatlan férfi elszántan kiállt az érdekükben.

 

Fényből a sötétségbe

Nagy János felvidéki szobrászművész alkotásáról egy hazánkba látogató turista nehezen tudná elhinni, hogy egy igazi arisztokratát, mégpedig egy dúsgazdag grófot ábrázol. A szoboralak csupán egy egyszerű katonakabátot visel, árad belőle a fájdalom, a szenvedés emléke. Mögötte a börtön befalazott ablaka látszódik. Egyedül az üvegkereszt utal a reményre, a megváltásra. Egy megalázott, de lelkében megtörhetetlen embert látunk, aki dacol a szibériai hideggel és az elveit, a hazaszeretetét még úgy is megőrzi, hogy éhes, lesoványodott és beteg. Esterházy János útja ugyanis a fényűző grófi életből vezetett a börtönök sötétjébe, a kényszermunkába, az akasztófa árnyékába és végül a magányos halálba.

Az előkelő család jóléte csupán 1920-ig tartott. Hiába volt 5000 holdnyi földbirtokuk, Trianons után a csehszlovákok ennek kilencven százalékát kisajátították. A fiatal gróf tisztában volt azzal, hogy a neve kötelezi. Az egész országot megrázó sorscsapás után már nem gondolhatott arra, hogy csendben gazdálkodik megmaradt birtokain. Úgy döntött, hogy a felvidéki honfitársai élére áll, és megvédi őket a csehszlovák állam elnyomó intézkedéseivel szemben. Ehhez viszont elengedhetetlen volt, hogy politikai pályára lépjen.

 

Viharos évtizedek

A prágai hatóságok komoly lépéseket tettek azért, hogy a magyarokat kiszorítsák a közéletből, a politikából, és felszámolják egykori befolyásukat. A csehszlovák állam életében mérföldkő volt, hogy 1935-ben parlamenti képviselőként Esterházy János autonómiát követelt Szlovákia és Kárpátalja számára. Mindenki felkapta a fejét, amikor meghallották első parlamenti beszédének szavait. Azt követelte, hogy a prágai kormány tisztelje a magyarok kisebbségi, nyelvi, kulturális és gazdasági jogait. Nem tagadta, hogy hosszú távú célja az igazságtalan trianoni döntés revíziója. Elszántan követelte az elfelejtett wilsoni alapelvek betartását.

1938-ban úgy tűnt, Hitler hajlandó megoldani honfitársaink problémáit. Csak kevesen figyeltek fel arra, hogy a nemzetiszocializmus milyen veszélyes, és az erre alapuló politika ellentétben áll a kereszténység alapelveivel. Esterházy János azonban közéjük tartozott.

Bár üdvözölte a magyarlakta területek visszacsatolását, fontosnak tartotta, hogy ne kövessük el ugyanazokat a hibákat, mint 1914 előtt. Ismét úgy döntött, hogy a szülőföldjén, vagyis a létrehozott szlovák államban marad. Csehszlovákiát korábban az emberi gonoszság és tudatlanság életképtelen tákolmányának tartotta, ám elkeseredve tapasztalta, hogy a szlovák államban is elnyomják a magyarokat. Az új parlamentben ő volt az egyetlen magyar képviselő.

1942-ben nem volt hajlandó megszavazni a zsidóság kitelepítéséről szóló törvényt. A szlovák sajtó őrjöngve támadt rá. A gróf azonban ezt nyilatkozta: „Mint magyar, mint keresztény és mint katolikus a javaslatot istentelennek és embertelennek tartom.” A háború hátralévő részében politikai ellenállóknak, zsidóknak, lengyeleknek, szlovákoknak és cseheknek segített elmenekülni. Rövid időre letartóztatták, és felkerült a Gestapo körözötti listájára is.

 

Egy új pokolban

Hiába volt a nácik ellenfele, a Pozsonyt elfoglaló szovjetek is letartóztatták. Elengedése után a szlovákok fogták el, akik hazug vádakkal visszaadták a szovjet titkos szolgálatnak. Tíz év kényszermunkára ítélték, és a nagybeteg, megkínzott férfit Szibériába küldték. Közben otthon a visszatérő csehszlovák hatóságok bosszút esküdtek ellene. Az egyetlen parlamenti képviselőt, aki elutasította a horogkeresztet, távollétében halálra ítélték, és azzal vádolták meg, hogy együttműködött a fasisztákkal.

Régi barátai felajánlották neki, hogy segítenek megszöktetni, ám Esterházy János keményen ragaszkodva elveihez, és azt mondta, hogy nem bűnös, ezért nincs oka a szökésre. Hiába reménykedett a földi igazságszolgáltatásban.

A halálos ítéletét életfogytiglani büntetésre változtatták, és a tudtára adták, hogy sohasem kerülhet ki a börtönből. A mártír gróf végül 1957-ben halt meg. A családja hiába kérte a holtteste kiadatását, a börtönparancsnok erre nem volt hajlandó. Hosszú évtizedeken át nem lehetett tudni, hogy hová temették el. Végül 2017-ben Alsóbodokon helyezték örök nyugalomra, és azóta megkezdődött a boldoggá avatási eljárása.

A szlovákiai magyarok, a Magyarok Világszövetsége és a hazai közvélemény ma is azért küzd, hogy Esterházy Jánost rehabilitálják Szlovákiában. A magyar parlament 2001-ben, születésének századik évfordulóján ünnepi gyűlést tartott. Szobra 2013 óta áll a Gesztenyés kertben.