Cantata Profana – egy különleges szobor a Királyhágó téren

Bartók Béla, a 20. század talán leghíresebb magyar zeneszerzője évtizedeken át foglalkozott a népzene kutatásával is. Tudományos teljesítményét és művészetét jogosan tartják a magyar, valamint az egyetemes emberi kultúra és a zenetörténet fontos részének. 

 

A közép-európai népzene nagy gyűjtője 140 évvel ezelőtt született Nagyszentmiklóson. A pályafutása során gyakran visszatért a szülőföldjére és behatóan foglalkozott a magyar népzenével, illetve azzal, hogy milyen hatást gyakorolt egymásra a szomszédos népek zenei kultúrája. A paraszti zene és a népzene kutatását akkor is elszántan folytatta, amikor szűkebb pátriája az első világháborút követően román uralom alá került. Gondosan őrizte a népzenei hagyományokat és ezeket gyakran felhasználta a saját műveiben is.

 

Egy nehéz korszak lenyomata 

Az elismert zenetudós a harmincas évek derekára látszólag feljutott a pályafutása csúcsára. 1936-ban a Magyar Tudományos Akadémia tagja lett, ugyanakkor érzékeny művészként világosan érzékelte az európai politikai változásokat. A Cantata Profanával kapcsolatban is felmerült, hogy megszületésében komoly szerepet játszott a harmincas évek értékvesztése és erkölcsi válsága.

A történelem ugyanis Bartók Bélát sem kímélte.

Nem sokkal később felmerült benne az a gondolat, hogy ideiglenesen távozzon hazájából. 1938-ban ugyanis a németek bekebelezték Ausztriát. Bartók először Svájcban akart átmeneti menedéket keresni, majd úgy döntött, hogy az Egyesült Államokba utazik. Bár az élete végéig kénytelen volt Amerikában maradni, magyar állampolgárságáról soha nem mondott le, mivel azt tervezte, hogy egyszer majd hazatér.

A menekülés gondolata jól tetten érhető a Cantata Profana történetében is. Bartók 1914-ben egy kis, románok lakta faluban találkozott az ősi mesével. Évtizedekkel később úgy döntött, hogy egy tenorra, baritonra és zenekarra vagy zongorára írta kórusműben dolgozza fel. Eredetileg egy olyan trilógiát szeretett volna megalkotni, amelyikből megismerkedhetünk a Kárpát-medencében élő népek hagyományaival, meséivel és álmaival. Ez a törekvése élesen szembement a nácik háborús uszításával, az erőszak kultuszával, ugyanis Bartók szilárdan hitt abban, hogy térségünkben az itt élő népek és nemzetiségek csakis egymást segítve, nem pedig folyamatosan marakodva maradhatnak meg.

A tervezett trilógia első részében egy pogány hagyományt elevenít fel. A román mesemondók a maguk módján az akkori karácsonyi hagyományoknak állítottak emléket. Érdekes, hogy éppen egy román népi szövegből indult ki, amikor ugyanis az ihletet adó verseket gyűjtötte, már küszöbön állt az első világháború, és az európai államok vezetői mindent megtettek azért, hogy egymás ellen uszítsák népeiket, például a románokat és a magyarokat. 

 

Különös mese

A történet egy idős férfiról és az ő kilenc fiáról szól. A gyermekek számára a vadászat jelenti az életet: csak ezt tanulták az apjuktól. Magukra maradva azonban zsákutcába kerül az életük. Ekkor varázslatos dolog történik: a fiúk szarvasokká változnak.

Az öregember hiába kéri tőlük, hogy térjenek haza az erdőből, a szarvassá változott fiúk előtt örökre bezáródott egykori otthonuk, az emberek világa.

Bartók jól látta, hogy a fiúk választása egyfajta menekülést jelentett. A tiszta természet nyújtott vigasztalást számukra a hétköznapjaik zűrzavarából, a magányból. Mindezt egy kristálytiszta zenei kompozícióban adta vissza. A mű lüktetése, sodró üteme remekül visszaadja a vadászat izgalmát és később ugyanilyen érzékletesen jelzi az átváltozást csodáját.

Figyelemre méltó és sokatmondó, ahogy az apa megpróbálja megkeresni elveszett gyerekeit. Szívhez szóló az idős férfi és legkisebb gyermekének a párbeszéde, amikor is az öreg számára nyilvánvalóvá válik, hogy magára maradt, mert a fiai teljesen elfordultak mindattól, amit ő képviselt.

Talán Bartók Béla is pontosan ugyanezt érezte, amikor a mű megjelenését követően nem sokkal kénytelen volt hátat fordítani Európának. 

 

Mesék és hagyományok

A Királyhágó téren éppen húsz éve magasodik a szarvassá változott fiúk szobra. Marton László Kossuth-díjas szobrászművész nagyszerűen megragadta az ősi magyar mitológiában is fontos szerepet játszó, fejedelmi tartású állatok alakját. A huszadik századi magyar szobrászat egyik kiemelkedő alakjának számító művész alkotásaival száznál is több helyen találkozhatunk az országot járva. Legnépszerűbb műve alighanem a budapesti Duna-korzón látható Kiskirálylány szobra. Akárcsak a Cantata Profana szarvasaira, erre is igaz Marton László hitvallása. Ő önmagukért beszélő műveket akart létrehozni, olyanokat, amelyeknek megvan a maguk kisugárzása és lebilincselik a nézőiket.

Munkássága során jó néhány látványos műben jelenítette meg a magyar történelem legkiemelkedőbb alakjait, de otthonosan mozgott a mesék és a mondák világában is. Pápán ő örökítette meg Eszterházy Károly püspök mellett Bartók Bélát, Hévízen Árpád-házi Szent Erzsébetet, Budapesten Szondy Györgyöt, a kerületünkben pedig Apor Vilmos püspököt.

Maradandó emléket állított a magyar kultúra számos kimagasló alakjának: Babits Mihálynak, Széchenyi Istvánnak, József Attilának, Kempelen Farkasnak, Kölcsey Ferencnek és Liszt Ferencnek. Nemzetközi elismertségét jól mutatja, hogy alkotásai a japán császár gyűjteményében is helyet kaptak, a Duna-parti Kiskirálylány pedig Tapolcán és a távoli Tokióban is otthonra talált.