A svábhegyi víztorony

Középkori források a Svábhegyen

A Buda vízellátásában egykor fontos szerepet játszó Svábhegy oldalában még ma is megtalálható néhány középkori eredetű forrásház. Érdekes, hogy annak ellenére, hogy a Svábhegyről a forrásvizet már a XV. században vezetékek szállították a budai Várba, itt, a Svábhegyen egészen a XIX. század végéig megoldatlan volt a rendes vízellátás. A Svábhegy ugyanis Mátyás király idejében nemcsak a vadhúst biztosította az udvarnak, hanem a vizet is. Akkoriban a legtöbb ásott kút vize alkalmatlan volt emberi fogyasztásra Budán, és a Duna vize sem volt olyan tiszta, mint a forrásvíz.

A budai hegyek közül egyedül a mai XII. kerületi Svábhegy volt gazdag lelőhely, keleti oldalában három helyen is víz tört fel a föld mélyéről. Ezek közül a Város-kút és a Béla király kútja ma is létezik. A mai Diana utca alsó szakaszánál lévő Sváb-forrás a kerület beépítésekor elapadt. A svábhegyi kutakból a várba a víz közel hat kilométeres vízvezetéken jutott el, amelyek agyagból, ólomból és kátrányos fenyőfából készültek. A vízellátás sokáig folyamatos volt, majd a török időkben a vezeték a feledésbe merült, de Buda visszafoglalása után a jelentősége újra fontos lett, csakúgy, mint az 1848–49-es szabadságharc alatt is. Mindezek ellenére a Svábhegy komolyabb vízellátásáról csak a XIX. század vége felé készült átfogó terv.

 

A vízellátás kezdetei

A források ellenére a kiépített vízellátás hiánya miatt sokáig csak kirándulóhelynek számított a Svábhegy, és ez volt az akadálya a környék gyors benépesedésének. A főváros csak az 1870-es évek végén kezdett foglalkozni a budai területek önálló vízművel való ellátásával. Wein János vízvezetéki igazgatót bízták meg a hegyvidéket is érintő terv kidolgozásával, amelynek keretében megépült a krisztinavárosi átemelő telep a Kék Golyó utca és az Istenhegyi út sarkán. A millenniumi ünnepségekre, 1896-ra csaknem elkészült a budai hegyvidék vízellátása.

Az egyik legismertebb Svábhegyről szóló könyvben Siklóssy úgy említi 1929-ben, hogy: „A vízmű a hozzáfűzött reményeknek kiválóan megfelelt, s nemcsak Buda belső részeinek, hanem a budai hegyvidék fejlődésének is hatalmas előmozdítója lett. A víz megjelenése egyszerre átvarázsolta az addigi szép kirándulóhelyet állandó időző hellyé.” A Svábhegy azonban olyan gyors ütemben fejlődött, hogy muszáj volt a XX. század elején még több létesítményt kiépíteni, így jött létre a Lóránt és a Budakeszi úti átemelőtelep és az Eötvös úti víztorony is. 

 

Víztorony a hegyen

A svábhegyi víztorony tervezője az 1900. évi párizsi világkiállítást is megjárt dr. Zielinski Szilárd műegyetemi tanár volt, aki a legtöbb hazai vasbeton víztorony szülőatyja. Ő tervezte a margitszigeti víztornyot is 1911-ben, majd egy évre rá a svábhegyit. Mindkét víztorony nyolcszög alaprajzú, vasbeton pillérek alkotják a fő tartószerkezetet. A margitszigeti építmény mint víztorony esetén múlt időről beszélhetünk, mivel a torony ma már csak kilátótoronyként vagy kiállítóteremként üzemel. A svábhegyi azonban 1913 óta üzemel. A torony harminc méter magas, és a nyolcszög sarkain álló pilléreken fekvő hat méter átmérőjű vasbeton medence 200 köbméter víztárolására alkalmas. 

A megépítése ellenére a kezdetekben sok probléma volt vele, erről tanúskodnak az újságok is, amelyek megemlítik, hogy: „A svábhegyi nyaralók között nagy az ijedelem. Amióta az abnormális meleg időjárás tart, a víz mindinkább gyéren csöppent és immár ott tartanak, hogy aki teheti, kénytelen ivóvíz helyett nemcsak ásványvizet inni, de egyszersmind ásványvízzel mosakodni is. A kik pedig fürödni akarnak, a Dunáról szekéren hozatják fel a hegyre a vizet. Az elkészült víztorony olyan, mint a pesti kövezet. Folyton javítani kell. A víz a torony falain átszivárog és lecsurog. Egyébként pedig kutyabaja van.”

A torony többszöri javításával még jobban felgyorsult a Svábhegy beépülése, amit az első világháború akasztott meg. A svábhegyi Eötvös-torony – ahogy a vizes berkekben említik – mindig is a környék középpontjában volt. Az 1920-as években jó néhány futóverseny kiindulópontja volt, de síversenyek is voltak mellette, és korcsolyapályát is terveztek ide. Az ötvenes-hatvanas években pedig igazi virágos rétek vették körül. 

 

Napjainkban

A Fővárosi Vízművek az elmúlt években a kulturális örökség napjain többször tartott nyílt napot a toronynál, amikor belülről is meg lehetett csodálni a műemléki épületet. Ilyenkor lehetőség volt arra, hogy felmásszunk a középső keskeny cső csigalépcsőjén, hogy a tetejéről elénk táruló kilátásban gyönyörködhessünk.

De arra is fény derült, hogy a torony földszintjén egy nyomásfokozó gépház van, ami a víztoronynál magasabb helyekre is el tudja juttatni az éltető vizet, így a berendezés egészen a János-hegyi kilátóig emeli fel a vizet.

Az épület nemrég teljes felújításon esett át, miután először a belső gépészeti rendszerét, tavaly pedig a külső részeket újították fel. A torony a vízellátásban és a Normafa arculatában egyaránt meghatározó jelentőségű, így fontos volt, hogy a mára a tájjal eggyé olvadt víztorony eredeti, építéskori szépségét nyerje vissza. A külső betonszerkezet és a teljes homlokzat festésén kívül új nyílászárók kerültek az épületbe, valamint új villámvédelemmel is ellátták.

Emellett a környezet is méltó átalakításon esett át, ami új támfalat és térburkolatot kapott, továbbá a teljes külső elektromos hálózat és világítás felújítására is sor került, aminek köszönhetően az esti sétára indulók is gyönyörködhetnek ebben a nemcsak funkcionalitásában, hanem kivitelezésében, építészeti megoldásaiban is rendkívüli víztoronyban.