Menü
Hegyvidéki történetek

 2018-11-16

Herman Ottó, a madarak atyja

Herman Ottó, a madarak atyja

Ha a Hegyvidéken sétálni indulunk, akkor a Magyar jakobinusok terén a múlt számos érdekes emlékével találkozunk, az egyes számú ház falán például Herman Ottó emléktábláját láthatjuk, aki élete utolsó éveit töltötte itt. Érdemes közelebbről is megismerkednünk „az utolsó magyar polihisztorral”. 

A nagy magyar természetkutató, Herman Ottó 1835-ben Breznóbányán született. Hosszú élete során a legkülönfélébb tudományágakkal foglalkozott, mégpedig minden esetben igen magas színvonalon. A 19. század második felében joggal tartották az egyik legjelentősebb hazai természetkutatónak. A madarak különösen érdekelték, és mivel velük kapcsolatban rendkívül nagy odaadással, hosszú évtizedeken keresztül folytatott tudományos feltáró munkát, ezért itthoni és külföldi tanítványai, tudós kollégái Herman Ottót nagy tisztelettel a madarak atyja néven emlegették. Mivel nem csupán a zoológia területén ért el jelentős eredményeket, de nagyban hozzájárult a magyar néprajzkutatás és a régészet fejlődéséhez is, ezért már élete során az „utolsó magyar polihisztornak” is nevezték.
 
Egy viharos korszak nagyszerű fia

Nem véletlen, hogy Ottót már egészen kiskorában lenyűgözte az ornitológia. Az apja, Hermann Károly a téma szakértőjének számított. E korszakban a tudósok elsősorban levelezéssel értekeztek egymással. Ottó apja a legnevesebb közép-európai és magyar szakemberekkel tartotta ilyen formában a kapcsolatot. Megtanította fiát arra, hogyan kell megfigyelni az élővilágot, de a preparátumok készítésének titkaira is. A kis Ottó szilaj gyereknek bizonyult. Állandóan az erdőt járta, hogy az állatokat figyelje. Édesanyjának ez nem tetszett, ezért egyszer eldugta a csizmáját, hogy megakadályozza a „csavargásban”. Ottó azonban csak azért is útnak indult, mégpedig mezítláb a hóban.

Herman Ottó túl fiatal volt ahhoz, hogy fegyverrel szolgálja a magyar szabadságot. Ennek dacára is kísérletet tett arra, hogy a tanulást félbehagyva beálljon a honvédsereg vitézei közé. Szeretett volna a tüzérségnél szolgálni, mivel barátai azt mesélték, hogy e fegyvernem fiatalabb legénykéket is alkalmaz. Megszökött otthonról, ám a katonák hazaküldték, mivel nem volt engedélye a szüleitől a fegyveres szolgálatra. 

Érdekes, ahogy ezt megelőzően fokozatosan megnyílt a magyar hazafiasság előtt. Német családban született, és tizenkét éves koráig nem is tudott jól magyarul. Miskolcon azonban tanárai és diáktársai mellett megismerte az igazi hazaszeretetet. Az ekkor kialakult öntudata végigkísérte egész életén át.

Szegény, de elszánt

A szabadságharc leverését követően családjával együtt nehéz helyzetbe került. Arról álmodozott, hogy mérnök lesz, ám ezt az elképzelését nem tudta valóra váltani. Bécsben, a császárvárosban próbált szerencsét, azonban 1854-ben elhunyt az édesapja, és anyja egyedül próbálta meg eltartani Ottó hat testvérét, így nem tudta támogatni a fia tanulmányait. Az ifjú kénytelen volt lemondani az egyetemről, és munkát vállalt egy lakatosműhelyben. Továbbra is töretlen lelkesedést tanúsított azonban a rovarok világa iránt.

Környezetét meglepve rendszeresen eljárt a bécsi Természetrajzi Múzeumba. Itt jeles kutatókkal ismerkedett meg, akik megkedvelték a tehetséges és szorgalmas magyar fiatalembert. A svájci Carl Brunner Ottót bízta meg azzal, hogy rajzolja meg tudományos munkáihoz az illusztrációkat. 
Hamarosan azonban rendkívül komoly gondjai támadtak, mivel besorozták katonának. A nemzeti honvédsereg helyett a Habsburg haderő egyenruháját kényszerítették rá.

A hosszú katonai szolgálat egy nála gyengébb embernek megtörte volna az elszántságát, és eltántoríthatta volna az értelmiségi pályától, Herman Ottó azonban kitartott elképzelései mellett. Mivel nem járhatott egyetemre, vasfegyelemről tanúbizonyságot téve, a saját erejére támaszkodva tanult. Katonatársai valószínűleg nem is sejtették, hogy a század egyik leendő legnagyobb magyar természettudósa szolgál velük. 

Bár büntetésként sorozták be katonának, elöljárói gyorsan felfigyeltek arra, hogy milyen tehetséges ez a fiatalember. Pontos volt, megbízható, és ráadásul több nyelven értett. Hamarosan előléptették, és irodai szolgálatra osztották be. Amikor a századát az Adriai-tenger partjára vezényelték, elöljárói a maguk módján már támogatni is próbálták kutatómunkáját. Herman őrmester megismerhette a tenger élővilágát, és amikor nem volt éppen szolgálatban, hosszú időt tölthetett el a parton. Adriai élményeivel később cikksorozatban ismertette meg a hazai olvasókat.

Végül majdnem ötévi szolgálat után sikerült leszerelnie. Immár újra civilként folytatta az önképzést. Nem csupán a természettudományok érdekelték, de hamarosan elkezdett újságcikkeket is publikálni. Érdekelte a politika világa is. A forradalmat követő elnyomás sötét évei alatt is megőrizte Kossuth Lajos eszméit.

A forradalom bűvöletében

Hosszú és nem kívánt katonai szolgálata során sem csökkent az elnyomók iránt érzett ellenszenve. Úgy döntött, hogy kamatoztatja katonai tudását, és fegyverrel harcol a régi világ hatalmai ellen. Észak-Itáliában egy olasz szabadcsapat tagja lett, majd 1862-ben részt vett az Orosz Birodalom elleni legjelentősebb lengyel felkelésben, egy évvel később viszont már be kellett látnia, hogy a forradalmi erők nem képesek megdönteni a zsarnokok uralmát.

Más módszerekre van szükség ahhoz, hogy modernizálják Kelet-Európa nemzeteit. Hazatérése után Kolozsvárott az Erdélyi Múzeumban kapott munkát. Az egyetemet végzett szakemberek először gyanakodva figyelték, hiszen nem volt felsőfokú végzettsége, ám hamarosan rájöttek arra, hogy ennek a fiatalembernek „őserejű zsenialitása… és éles elméje…, gazdag képzelőereje” van. Méhely Lajos egyetemi tanár szerint Herman Ottó igazi „lángelme”.
Kolozsváron találkozott élete nagy szerelmével, Jászai Marival. Megkérte a színésznő kezét, aki igent mondott rá, ám végül mégsem házasodtak össze.
 
A fővárosban

1872-ben a zsebében kevés pénzzel, vállán vadászpuskával, hűséges kutyája társaságában felköltözött a magyar fővárosba. Szolgálati lakást kapott a Magyar Nemzeti Múzeumban. Trefort Ágoston nagyra becsülte az elképesztő munkabírású férfit. Hatalmas, átfogó gyűjtőmunka vette kezdetét. Most már nemcsak cikkeket írt zoológiai témákról, hanem egymás után jelentek meg a könyvei is. Jó kapcsolatot alakított ki külföldi tudósokkal is, akik elismerően nyilatkoztak autodidakta kollégájuk hozzáértéséről és elképesztően sokrétű tudásáról. Megírta a magyar halászat történetét, és összegyűjtötte mindazt, amit a hazánkban élő pókokról tudni lehetett.

A legnagyobb nemzetközi elismerésben azonban nem a pókok, hanem a madarak miatt részesült. Kortársait azzal is lenyűgözte, hogy komoly tudományos munkákat írt régészeti, néprajzi, de nyelvészeti kérdésekről is. Jól megtalálta a helyét a kiegyezést követő, gyorsan fejlődő hazai világban. Fontosnak tartotta, hogy a közoktatás helyezzen nagy súlyt a természettudományos ismeretekre.

1885-ben házasodott meg, és felesége, Borosnyay Kamilla írónő a munkája során is csodálatos társnak bizonyult. Idős korában csupán két dolog bántotta. Az egyik az, hogy sosem sikerült diplomát szereznie, a másik pedig, hogy egy lüktető nagyvárosban a kavargó embertömeg kellős közepén kell élnie, nem pedig egy erdei lakban, távol a tömegtől.

Hetvenöt éves korára szinte már teljesen megsüketült, amikor a József körúton elütötte egy villamos. A baleset ugyan megviselte, de nem törte meg. Mindenáron be akarta fejezni a magyar pásztorok szókincsével foglalkozó munkáját. Ettől az sem tántoríthatta el, hogy szélütés érte.

A nagy munkáját végül be tudta fejezni, ám 1914 decemberében nem figyelt fel a Nemzeti Múzeum felé közeledő szekérre. A jármű elgázolta, és emiatt újra kórházba került. Lábadozás közben tüdőgyulladást kapott, ami az egész szervezetét megviselte. Végül december 27-én, szívbénulásban halt meg.

Temetésén képviseltette magát a teljes magyar tudományos közélet. Beszédet mondtak a Természettudományi Társulat, a barlangkutatók és a Földrajzi Társaság képviselői is. Emlékét nemcsak kerületünkben őrzi tábla, hanem Miskolcon, Orfűn, Felsőhámorban, Lillafüreden, a Budakeszi Vadasparkban és a Nemzeti Múzeum kertjében is. 

Ajánló