Menü
Hegyvidéki történetek

 2018-12-05

Kutatás a senki földjén - a magyar jakobinusok elfelejtett sírjai

Kutatás a senki földjén - a magyar jakobinusok elfelejtett sírjai

A 18. század végén a francia forradalom eszméi Magyarországra is eljutottak. A magyar jakobinusok megpróbálták a maguk eszközeivel szolgálni a haza és a haladás ügyét, azonban üldöztetés, megtorlás és halál várt rájuk. Hóhéraik még a végtisztességet sem akarták megadni nekik. A régi vízivárosi temető környéke azonban megőrizte az elhunytak titkát, és az első világháború előestéjén feltárultak az elfelejtett sírok. 

1914 nyarán viharfelhők gyülekeztek Európa egén. A nagyhatalmak elszántan fegyverkezve készültek egy minden korábbinál nagyobb háborúra. Sokakban mindez felidézte a száz évvel korábbi szörnyűségek emlékét, amikor Napóleon miatt kényszerültek németek és magyarok, lengyelek és osztrákok, belgák és angolok százezrei arra, hogy fegyvert fogjanak a kezükbe. Budapest vezetői is érezték, hogy nehéz idők, súlyos megpróbáltatások várnak az egész nemzetre. A bizonytalan időszak küszöbén azonban számos hétköznapi, kisebb gond is nyomasztotta a városatyákat. Ezek egyikét jelentette az, hogy a háborúra készülő katonai kincstár vitába keveredett a város vezetésével. A katonai hatóság és a főváros ellentéte végül egy bírósági perhez vezetett, ami egészen meglepő következményekkel járt.

A polgármesteri hivatal ugyanis a kiváló szakembert, Gárdonyi Albertet bízta meg azzal, hogy Budapest érveit alátámasztandó, a levéltárakban keressen perdöntő dokumentumokat. Gárdonyi, akit elismerően „a főváros és a nép levéltárosának” neveztek, kiváló munkát végzett, és miközben a földterületek tulajdonjogával kapcsolatban bújta a poros irattartókat, rábukkant egy több mint százéves térképre.
 
A titokzatos térkép

A vázlatszerű dokumentum a Kútvölgyi út és a Budakeszi út egy részét ábrázolta, illetve a közeli katonai temetőt. A szakember figyelmét nem kerülte el, hogy a temető falán kívül, a senki földjén a régi rajzoló hét keresztet helyezett el. Tanulmányozni kezdte a dokumentumot, és gyorsan kiderítette, hogy a Kútvölgyi útról 1810-ben Hainiss Frigyes mérnök készítette a térképet.

A hét kereszt rég elfelejtett sírokat jelölt a vízivárosi katonai temető mellett. A komor kőkerítés árnyékában a kivégzett magyar jakobinusok nyugodtak. 1785-ben a mai Kútvölgyi út – Szilágyi Erzsébet fasor – Virányos út közötti területen nyitották meg a régi Vízivárosi temetőt. Azt lehetett volna gondolni, hogy az egykori reformerek földi maradványai valahol ott rejtőznek. A valóság azonban más volt.

Gárdonyi a felfedezését a tanács elé tárta. A hatóságok úgy döntöttek, hogy ásatást rendelnek el. A munkával a kiváló antropológust, Bartucz Lajost bízták meg. A közvélemény feszült érdeklődéssel követte az eseményeket. Sokan tartották fontosnak, hogy megtalálják a kivégzett hazafiak földi maradványait. A feszültséggel teli háborús légkörben ugyanis őszinte elégtételt jelenthetett volna, hogy méltóképpen újra eltemethetik a kivégzett magyar jakobinusokat. Bartucz professzor július elejére már örömmel jelenthette az elöljáróknak, hogy sikerült feltárni Martinovicsék sírjait.
 
A magyar jakobinusok

1795. május 20-án nagy tömeg gyűlt össze kerületünk tőszomszédságában, a budai Vérmezőn. A nagyváros polgárai a katonák sorfala mögül követték figyelemmel hét fogoly kivégzését. Volt, aki együttérzően bámulta a halálba indulókat, míg mások arcukon gyűlölettel az öklüket rázták a foglyok felé. Magyarországot ugyanis erősen megosztották az elmúlt néhány év eseményei. A kortársak nem tudták eldönteni, hogy a magyar jakobinusok a haladás szolgálatában hazánk ügyét akarták-e előbbre mozdítani, vagy pedig idegen eszmék szolgálatába állva nemzetünket a külföld rabigájába próbálták meg hajtani.

Az biztos, hogy a párizsi forradalom, majd a francia uralkodópár kivégzése alaposan felkavarta Európa politikai életét. Míg II. József és II. Lipót osztrák császár és magyar király a felvilágosodás tanaival kacérkodott, addig utódjuk, I. Ferenc úgy vélte, csakis vasmarokkal uralkodva lehet megállítani a forradalmi eszmék elterjedését.

A birodalom rendőrsége nyomozni kezdett, mert erősen tartottak attól, hogy a francia szélsőségesekkel rokonszenvező alattvalók próbálnak meg a Habsburgok ellen szervezkedni. Nagyon hamar felfigyeltek Martinovics Ignácra, akinek rövid idő alatt sikerült két francia szellemiségű társaságot is létrehoznia.

A Reformátorok Társaságába számos haladó gondolkodású nemes és főnemes lépett be. Úgy vélték, hogy az uralkodó nem hajlandó vagy nem képes orvosolni Magyarország legégetőbb problémáit. Felmerült annak a lehetősége is, hogy hazánk valamiféle nemesi köztársasággá alakuljon át. A mérsékelt reformerek még csak nem is sejtették, hogy Martinovics létrehozott egy másik, lényegesen radikálisabb elveket valló közösséget is. A Szabadság és Egyenlőség Társasága átvette a francia jakobinusok nézeteit. Fegyverrel akarták megdönteni a nemesség, a papság és az uralkodó hatalmát. Elképzeléseikben mintha testet öltött volna mindaz, amitől Ferenc császár rettegett. Nem csoda, hogy a császári titkosrendőrség azonnal elszánt nyomozásba kezdett, amikor értesült a szervezkedésről.

1794 nyarán Bécsben letartóztatták Martinovicsot. A vallatóinak nem volt nehéz dolga. A mozgalom vezetője részletes vallomást tett, így hamarosan kezdetét vehette a magyar jakobinusok elleni per. A Habsburgok kemény megtorlást akartak, hogy példát statuálva elrettentsék a lázadástól alattvalóikat. Habsburg–Lotaringiai Sándor Lipót főherceg és magyar nádor személyesen követte és irányította a megtorlást. Nem férhetett kétség hozzá, hogy az összeesküvők vezetőire halál vár.

Május 20-án végezték ki Martinovicsot, Sigray Jakab grófot, Hajnóczy Józsefet, Szentmarjay Ferencet, Laczkovics János huszárkapitányt, a kiváló irodalmárt, majd Őz Pált és Szolártsik Sándort. Rengeteg szervezkedő került hosszú időre börtönbe, bár az is igaz, hogy a vádlottak egy részét a bíróság felmentette és szabadon bocsátotta. Mivel nem akarták, hogy a franciák elleni háború árnyékában mártírrá válhassanak a kivégzettek, ezért titokban, jeltelen sírokban temették el őket. A következő száz év során megváltozott a környék képe, és már senki nem emlékezett arra, hol nyugszanak Martinovicsék.
 
A feltárás

Bartucz Lajos csapatára nehéz munka várt. A sírok vélt helyén négyméteres mélységig leástak, ám nyomukat sem találták. Eredménytelen volt az újabb kutatóárkok kiásása is. Gondot okozott, hogy a közelben villamosvágány húzódott, ami alatt nem tudtak ásni. A feltárók ennek ellenére bizakodva dolgoztak. Tudták, hogyha pontos Hainiss Frigyes eredeti térképe, akkor a viszonylag szűk területen az azt borító vastag hordalékréteg dacára is megtalálják az elhunytak földi maradványait. Helyettük azonban egyelőre csak neolit korabeli ősemberek nyomaira bukkantak.

Közben tovább folyt a kutatómunka a levéltárban is. Sikerült még két további térképvázlatot találni. Ezeket összehasonlítva egymással egyértelművé vált, hogy a sírok a Kútvölgyi út közelében lesznek. Az első csontváz feltárása csalódást okozott, mivel kiderült, hogy akit találtak, az legalább négyszáz éve fekszik a föld alatt.

A siker végül május 20-án, vagyis ugyanazon a napon mosolygott a feltárókra, mint amikor a hóhér lesújtott áldozataira. Megtalálták az egyik vértanú combcsontját. A Kútvölgyi út felé haladva hamarosan sikerült beazonosítani az egykori sírokat, újabb csontvázakra és a sírok maradványaira bukkantak. Martinovicsot egy külön sírban találták meg. Május 29-én egy bizottság jelenlétében vizsgálták meg a holttesteket.

Némi megdöbbenést váltott ki, hogy a kivégzett jakobinusok fejét minden esetben a térdük közé helyezték a sírásók! A vizsgálat megállapította, hogy Bartucz professzorék egyértelműen a magyar jakobinusok földi maradványait találták meg.

A mártírokat áthelyezték a mai Fiumei úti Nemzeti Sírkertbe. Fekete síremlékükre felvésték a nevüket, és Petőfi Sándor soraival emlékeztek meg az elhunytakról: 

„Oly sokáig volt átkozott nevetek.
Megemlíteni sem volt szabad bennetek.
De már annak vége,… megadhatjuk a bért.
Áldozhatunk könnyet a kiontott vérért!”

A kivégzettek emlékét az országban számos helyen őrzi tábla, és tereket, utcákat is neveztek el róluk, ahogy itt, a XII. kerületben is.

Ajánló