Menü
Aktuális
Hegyvidéki Történetek
Ági vagyok BLOG
Ajánló
Egészség
Gasztro
Zöld környezet
Nagyvilág

 2019-01-17

Erdély ajándéka – Tamási Áron a Hegyvidéken

Erdély ajándéka – Tamási Áron a Hegyvidéken

Az év minden szakában, így januárban is érdekes és tanulságos egy jót sétálni kerületünk utcáin. Ha esetleg az Alkotás utcában van dolga, akkor álljon meg egy pillanatra az 51/B ház előtt, ahol egy emléktábláról Tamási Áron arca néz le ránk. A nagy író az erdélyi havasok árnyékából költözött ide, és két évtizeden át élt a Hegyvidéken. 

A 20. század során számos nagyszerű magyar művész, gondolkodó, a hazai szellemi élet kimagasló óriása választotta lakóhelyül fővárosunk XII. kerületét. Akadtak közöttük szép számmal olyanok is, akiket nem kíméltek meg a történelem viharai. Közéjük tartozott a Kossuth-díjjal kitüntetett kiváló író, Tamási Áron is. Megpróbáltatásokkal teli, embert próbáló életútja végén húsz éven keresztül az Alkotás utcában talált otthonra. Személyisége és munkássága követendő példa mindazok előtt, akik nagyra tartják a magyar irodalmat, és megbecsülik azokat, akik a legnehezebb történelmi korszakokban is tántoríthatatlanul ápolják és óvják nemzetünk hagyományait.
 
A végzetes pisztolylövés

A sors néha furcsa eszközöket használ fel arra, hogy valakit elindítson a neki kijelölt életúton. Amikor 1897-ben ismét gyermek született a Hargita megyei Farkaslakán, az itt élők nem igazán gondolhattak arra, hogy Tamás Dénes székely kisbirtokos fia be fog kerülni a magyar irodalom dicsőségcsarnokába. Igaz, három évvel a 20. század beköszönte előtt még azt sem gondolták volna, hogy a környék, a megye, sőt egész Erdély egy idegen ország része lesz, és ők, valamint leszármazottjaik csak útlevéllel a kezükben utazhatnak Magyarországra.

A történelem nem kímélte a hargitaiakat, viszont megtanította őket arra, hogyan kell elszántan megőrizni az ezeréves székely és magyar hagyományokat. Tamás Dénes és felesége, Fancsali Márta éppen ezekre a hagyományokra, mesékre, legendákra tanította meg a kisfiút, akit ekkor még nem Áronnak, hanem Jánosnak hívtak. Úgy gondolták, belőle is ugyanolyan elszánt gazdaember lesz, mint az őseiből.

Ám, ahogy azt az előbb említettük, a sors mást akart.
A Kossuth-díj, a Baumgarten-díjak és a Corvin-koszorú felé vezető út egy pisztolylövéssel kezdődött. A kisfiú kilencéves volt, amikor eldördült a fegyver.

A lövedék cafatokra tépte bal kezén a hüvelykujját, és amikor meggyógyult a sérülésből, már nyilvánvaló volt, hogy alkalmatlanná vált a nehéz, két kezet igénylő fizikai munkára, a szántásra, az aratásra, a favágásra. Az erdélyi család azonban összetartott. Összedugták a fejüket, és kitalálták, hogy mi lesz a legjobb a kilencujjú gyermek számára. Az a döntés született, hogy tanulni fog.

Otthagyja a kis falut, és ha már nem a keze erejével fogja felnőttként eltartani magát, akkor majd azt a tehetségét használja fel, amit a Mindenható az elméjébe plántált.
 
Viharos évtizedek

A farkaslaki elemi iskolát a székelyudvarhelyi katolikus gimnázium követte. A boldog békeidőknek azonban hamarosan vége szakadt. Kitört az első világháború, és a majdani írófejedelem tizenkilenc éves korában bevonult katonának. Amikor egy esztendővel később sikeresen letette a hadi érettségit, már sejteni lehetett, hogy a világháború nem alakul jól az Osztrák–Magyar Monarchia számára.

A könyörtelen küzdelem azonban még egy jó esztendeig tartott. Tamás honvéd megismerte a háborús hétköznapok minden szörnyűségét, de megtapasztalhatta az összefogás és a bajtársi szellem erejét is. A háború utolsó hónapjaiban az erdélyi hegyektől talán legmesszebbre eső egyik frontszakaszon szolgált, immár őrvezetőként. Az olasz Alpok csúcsai közül hazatért szülőföldjére. Átélte a megdöbbentő vereséget, a román megszállást és a háborút követő rendkívül nehéz esztendőket.

Úgy gondolta, hogy a szegénységből és a tudatlanságból a tanulás jelenti a kiutat. Mire lediplomázott, Erdély fölött immár a román zászló lobogott. A világháborús veterán ekkor két nagyon fontos döntést hozott. Megváltoztatta a nevét, és Tamási Áron hamarosan útra kelt. Nemcsak a megszállt Erdélytől köszönt el, de az egész óvilágtól. Túl az óceánon, Amerikában akart izgalmas kalandokat találni és új életet kezdeni. Odahaza gyakran hozott amerikai levelet a posta, amelyekben Tamási Áron kéziratai voltak.

Novellákat írt, felelevenítve bennük a székely népdalok, balladák, az élettel teli népi humor gyöngyszemeit. Megnyerte a Keleti Újság novellapályázatát. Az otthoniak ekkor olvashatták első művét, a Szász Tamás, a pogányt. New Yorkban alighanem már a hazaköltözés gondolata járt a fejében, amikor Kolozsvárott megjelent a Lélekindulás című novelláskötete. Történeteire széles körben felfigyeltek az irodalmat szerető emberek. Már nem kellett sok idő ahhoz, hogy visszatérjen Kolozsvárra, és hamarosan nemcsak Erdély, de az összes magyarlakta terület egyik legnépszerűbb írója legyen.

Az ősi magyar városban megnősült, és a helyi lapok munkatársa lett. A saját bőrén tapasztalta meg a kisebbségi lét nehézségeit. 1940-ben Észak-Erdély, Tamási Áron szülőföldje és otthona, Kolozsvár is visszakerült magyar fennhatóság alá. Közben azonban hazánk menthetetlenül belesodródott a második világháborúba.
 
Változó világ

A magyarok ekkor már jól ismerték Tamási Áron nevét. Az Ábel-trilógiában nagyszerű képet rajzolt Erdély sajátos, csodákkal teli világáról. Az Ábel a rengetegben az egymást követő nemzedékek kedvelt olvasmányává vált, útmutatást és példát adott a fiataloknak a darabokra szakított országban.

1944-ben Budapestre költözött, ám a háború elől nem futhatott el. Kerületünkben Bajor Gizi otthonában élte át azt, ahogy az ostromgyűrű bezáródik a főváros körül. Szerencséje volt, túlélte az iszonyatos téli megpróbáltatásokat.

A háborút követő, csalfa reményekkel teli esztendőknek hamar vége szakadt, Magyarországra ráborult Sztálin komor árnyéka. Tamási Áront megpróbálták kiszorítani az irodalmi életből. Megpróbáltatásai csak a szovjet diktátor halála után értek véget. Bajor Gizi vendégeként alkalma volt sokat sétálni a XII. kerületben. Megszerette a gyönyörű környéket, ezért itt keresett otthont magának. Élete utolsó húsz esztendejében az Alkotás utcában írta műveit. 1966-ban mondott búcsút a földi világnak.

Erdély nagy fia hazatért szülőföldjére, Farkaslakán, a templom mellett temették el. Emlékezete azonban nem szállt a sírba, a Tamási Áron Alapítvány gondosan ápolta szellemi hagyatékát. A nevét emléktáblák, szobrok és iskolák őrzik. A Kárpát-medencében pedig nincs olyan magyarlakta település, amelynek könyvtárában ne találkozhatnánk csodálatos, időtálló műveivel.

Ajánló
Ajánló
A tudás és a hit harmóniája – Dienes Valéria emlékezete

A tudás és a hit harmóniája – Dienes Valéria emlékezete

A II. világháború előtt tizenöt éven át kerületünkben élt és dolgozott egy nagyszerű...

Kilencven év a haza szolgálatában – dr. Báthory Katalin

Kilencven év a haza szolgálatában – dr. Báthory Katalin

Kerületünk díszpolgárjai között számos olyan kimagasló személyiséget találunk, akik...

Radnóti béke szigete - az Istenhegyi kert

Radnóti béke szigete - az Istenhegyi kert

A Hegyvidék környezete, különleges levegője és polgári miliője a 19. századtól kezdve...