Az erdők és az állatok barátja – Fekete István író

Áprilisban mindenkit arra csábítunk, hogy amikor éppen jó az idő, sétáljon egy nagyot kerületünk valamelyik szép, erdős részén. Lakóhelyünkön emléktábla és egy Örökös Ökoiskola neve is őrzi a nagyszerű természetkedvelő magyar író és állatbarát emlékét. Az ugyancsak ezer szálon a Hegyvidékhez kötődő Jókai Mór mellett Fekete István számít minden idők egyik legolvasottabb, legnépszerűbb hazai írójának. Életútja és pályafutása példaképül szolgálhat a következő nemzedékek számára.

Hihetetlennek tűnik, de a mai világban könnyen előfordulhat, hogy egy gyermek már nem ismeri Fekete István nevét. Ha viszont megkérdezzük tőle, hogy a kis Vukról hallott-e már, akkor egészen bizonyosan egy lelkes igen lesz a válasz. Hála a regényből készült nagysikerű rajzfilmnek, aligha akad olyan gyermek, aki ne találkozott volna az 1900-ban Göllén született író munkásságával. Unokáinknak, gyermekeinknek érdemes megmutatni Fekete István más műveit is. Csak hasznukra válik, ha elolvassák A koppányi aga testamentumát, a Kelét, a Lutrát, a Bogáncsot, a Tüskevárt és a Téli bereket.

Fekete István azonban nem csupán a kicsiknek vagy fiataloknak írt könyveket. Nehéz, megpróbáltatásokkal teli élete volt. Hiába számított több nemzedéken át az egyik legnépszerűbb magyar írónak, politikai okok miatt 1945 után megpróbálták háttérbe szorítani, és azt a látszatot keltették, mintha nem lehetne komolyan venni a munkásságát. Így történhetett meg, hogy teljesen kimaradt a legkomolyabb irodalmi összefoglaló kiadványok egy részéből, vagy ha egy lexikon mégis megemlítette a műveit, akkor azok egy részét egyszerűen kihagyták.

Az állatok nagy barátja

Fekete István apja földet művelő tanító, igazságos, de szigorú ember volt. A kisfiú szülőfalujában, Göllén járt általános iskolába, majd a tanulást a kaposvári polgári fiúiskolában folytatta.

Az első világháború kitörésekor még túl fiatal volt ahhoz, hogy fegyverrel szolgálja a hazát, ám tizenhét évesen már elfogadták önkéntesi jelentkezését, és közben arra is jutott ereje, hogy letegye a hadiérettségit. A háborút követően is tanulni akart. Édesapja nyomdokaiban haladva a mezőgazdaság foglalkoztatta. Debrecenben és Magyaróváron tanult, majd 1926-ban mezőgazdászi képesítést szerzett.

Tanulás közben jutott ideje arra is, hogy gyermekkori nagy szenvedélyének, az erdőjárásnak hódoljon. Szerette a hegyvidékeket, a dombságokat, a sűrű erdőket. Kiválóan ismerte a magyar táj állat- és növényvilágát. Igazi érdekesség, hogy az írói siker felé vezető útja kezdetben csupán az erdőben kanyargó ösvény volt.

Miközben családot alapított, és remekül megállta a helyét a szakmájában, mindig maradt ideje arra, hogy az erdőt járja. Gondolatait lejegyezte, és hamarosan megjelentek az első cikkei a Nimród című vadászújságban. Ennek szerkesztője, Kittenberger Kálmán felfigyelt a tehetséges fiatalemberre. Bemutatta egy népszerű írónak, Csathó Kálmánnak. A két hasonló gondolkodású erdőjáró gyorsan megbarátkozott.

Csathó segített abban, hogy Fekete Istvánt megismerje a magyar irodalmi élet. 1936-ban az Országos Gárdonyi Géza Irodalmi Társaság történelmi regénypályázatot hirdetett. Fekete István elindult ezen és megnyerte azt A koppányi aga testamentumával. 1936-tól kezdve rendszeres írhatott az Új Idők folyóiratba. 1940-ben az a megtiszteltetés érte, hogy beválasztották a Kisfaludy Társaságba.

Ekkor már a tizenöt legtehetségesebb magyar író között tartották számon. Hiába lett azonban híres író, hűségesen ragaszkodott régi barátaihoz. Velük rendszeresen eljárt vadászni. Az ilyen kisebb „expedíciókra” elkísérte Kittenberger Kálmán, Széchenyi Zsigmond és Wass Albert is. Az igazi erdőjáró azonban nemcsak a puskáját használja, hanem éles szemmel megfigyeli az állatok viselkedését.

Nehéz, veszélyes idők

1945 után nem sok jó várt a háború előtti Magyarország népszerű írójára. Hamar betiltották a műveit, és nemsokára üldözni kezdte a rettegett Államvédelmi Hatóság. Megverték, megkínozták és a tudtára adták, hogy semmi jóra nem számíthat. A családjára nélkülözés és félelem várt, alkalmi munkával próbálta meg eltartani a szeretteit. A nélkülözések közepette csupán néhány régi barátjára, mindenekelőtt katolikus szerkesztőkre számíthatott. Sokáig csak az Új Emberben és a Vigíliában jelenhettek meg írásai. Még a Rákosi-korszakban sem volt hajlandó eltitkolni a világnézetét és a vallásos meggyőződését. Segítette az üldözött keresztényeket, és támogatta például a Szent Ferenc Leányai apácarendet.

1956 után valamelyest javult a helyzete. A régi könyveinek egy része újra megjelenhetett, és azt is megengedték neki, hogy politikától mentes ifjúsági regényeket írjon.

Ebben persze szerepet játszott a hatóságoknak az a hátsó szándéka is, hogy a munkásságát „lealacsonyítva”, gyerekírónak skatulyázzák be. Az elképzelésük nem vált be, mert Fekete István nagyszerű regényeivel számtalan új olvasót szerzett magának. Megjelent a Tüskevár, a Bogáncs és a Vuk is.

Nagy gondot jelentett viszont, hogy nem tudott leszokni a dohányzásról. 1968-ban szívinfarktust kapott, ám ezzel erős szervezete még megbirkózott. Két évvel később már nem volt ilyen szerencsés.

Napjainkban több mint harminc iskola és intézmény viseli a nevét, így az Orbánhegyi úti általános iskola is. Az intézményben a sajátos nevelési igényű tanulók különleges gondozása folyik. A gyerekek egészségügyi és pedagógiai célú habilitációs és rehabilitációs ellátásban is részesülnek.

Az iskola névadója a munkásságáért még élete során József Attila-díjat, majd posztumusz Magyar Örökség Díjat kapott. Életéről és munkásságáról számos tanulmány, cikk és könyv jelent meg. A vele kapcsolatos élményeit nemcsak régi barátai és tanítványai, de a fia, ifjabb Fekete István is papírra vetette. Ezeket elolvasva kibontakozik előttünk egy nagyszerű hazafi képe, aki a legnehezebb időszakokban is ragaszkodott hitéhez és vezérelveihez. Ráadásul Fekete Istvánnak hála, fiatalok százezrei ismerkedtek meg a magyar erdők csodálatos állatvilágával.