Mártonhegyi séta – a borospincék földje

A Farkasréti temető fölé a Sváb-hegy egyik 285 méter magas csúcsa tornyosul. A XVIII. században ezen a helyen egy apró kápolna állt, amit Pannónia egyik neves gyermekéről, a későbbi Tours-i püspökről, Szent Mártonról neveztek el. A kápolna átadta a nevét a hegynek, a hegy pedig a környéknek. Ekkoriban német földművesek, elsősorban szőlősgazdák éltek és dolgoztak itt. A környék a kerületünk legrégebbi városrészei közé tartozik, a francia forradalom évében készült telekösszeíráson már ott találjuk a nevét. A neve csupán 58 évvel később változott meg. A híres Dűlőkeresztelő idején Döbrentei Gábor és a barátai a reformkori nemzeti törekvéseknek megfelelően számos korábbi német területnév helyett magyar elnevezéssel lepték meg az ott élőket, így lett Martinsbergből Mártonhegy. 

 

Pannónia nagy fia

Szent Márton, a keresztény mártír a mai Magyarország területén született, Szombathelyen, vagyis ahogy a rómaiak idején hívták, Savariában. A IV. század második évtizedében még nem dőlt el, hogy a Római Birodalom a régi istenek, avagy a kereszténység útján halad-e tovább. Márton már gyermekként megismerkedett Krisztus hitével. Pogány apja emiatt erősen neheztelt rá. Arra kényszerítette az ifjút, hogy katonai szolgálatot vállaljon, és azt remélte, hogy ott majd megfeledkezik keresztény hitéről. Nem ez történt.

Az ifjú már a mai Franciaország területén volt katona, amikor egy sebesült koldus a segítségét kérte. Álmában megtudta, hogy ezzel a jócselekedetével Jézust szolgálta. 341-ben leszerelt a hadseregből, és nyíltan felvállalta keresztény meggyőződését. Nagyszerű hittérítőnek bizonyult, emiatt megválasztották Tours város püspökévé. Élete során számos alkalommal tett csodát. Akkor lett Magyarország védőszentje, amikor Szent István királyunk a pogányok ellen harcolva az ő támogatását kérte.

Mivel a német telepesek között is igen népszerű volt, így a török kiűzését követően, amikor újra benépesültek a budai hegyek, neki szentelték a kis kápolnát a hegy tetején.

 

Gyors növekedés

A környéken sokáig csak borospincék működtek, a változás kezdetét 1886 jelentette, amikor kiépült a Mártonhegyi út. A környező utcákban nem nagyon találunk igazán régi épületeket, a legtöbb telekre a múlt század közepén terveztek házat. Sokáig elsősorban kikapcsolódásra használták, egyfajta üdülőövezet volt. A környék képe akkor változott meg véglegesen, amikor a hétvégi házacskák helyét átvették a családi, majd a társasházak.

1957-ben már elegen éltek errefelé, hogy érdemes legyen belevágni egy saját iskola felépítésébe. A Tamási Áron iskola 1961-ben nyitotta meg a kapuját a hegyen élő gyerekek előtt. Mivel mind többen éltek a környező utcákban, ezért 1972-től ki kellett bővíteni.

A bejáratánál nagy sikert aratott Lesenyei Márta szobra. A neves érmeművész és szobrász 1930-ban született. Többek között Kisfaludi Strobl Zsigmond tanítványa volt 1949 után. Számos díjat és elismerést kapott, például a Munkácsy-díjat és érdemes művész címet. Kiegyensúlyozott, derűs szobraiból egyszerre árad a líraiság és az emelkedettség.

Az iskolát Tamási Áronról, a népi írók mozgalmának egyik legkimagaslóbb tagjáról nevezték el, aki 1946-tól kezdve az élete végéig itt élt közöttünk, és emlékét tábla jelzi az Alkotás utca 51/b számú ház falán. Az iskola azóta is töretlen népszerűségnek örvend, és a Hegyvidéki Önkormányzat az elmúlt években több alkalommal is korszerűsítette, bővítette.

A gyors növekedéssel járt az is, hogy olyan házak épültek, amelyek meglehetősen furcsának tűnhetnek, ha mai szemmel nézünk rájuk; a 60-as években elterjedtek a korszak jellegzetes kockaházai.

A környék töretlen népszerűségnek bizonyult. Főleg azok akartak ide költözni, akik szerettek volna a város legszebb részén, a zöldellő budai erdők közelében élni.

Ez a környék évszázadokon keresztül híres volt kiváló boráról. A közelben számos népszerű kocsma és kisvendéglő is működött itt, ezeknek ugyanúgy megvolt a maguk kiterjedt borospincéje, mint a földet megművelő német és magyar gazdáknak. Ahogy azonban teltek az évszázadok, a pincék egy részéről megfeledkeztek, a bejáratuk összedőlt vagy éppen feltöltötték az elejüket.

Sok pince eleve nem is szerepelt az összeírásokon, a tervrajzokon. Épp emiatt okoztak komoly gondot az új lakótelep építése során váratlanul, a múlt ködéből előbukkanó barlangszerű pincék.


Néha még csak arra sem volt szükség, hogy egy házat építsenek a régi pince fölé. A Mártonhegyi út derekán az egyik éjszaka a nem sokkal azelőtt odaültetett fákat nyelte el a hegy. Napjainkban persze már nem kell attól tartani, hogy erre sétálva hirtelen egy emeletnyi mélységben találjuk magunkat a felszín alatt. A történelmi korok emléke persze azért tetten érhető, és amikor felnézünk a Sas-hegyre, egyből megérthetjük, hogy az elmúlt 60-70 évben miért költöztek oly szívesen az emberek ide, ebbe a jó levegőjű XII. kerületi városrészbe.