Sok a por, de jó a bor – a hegyvidéki komisz kocsisok kora

Egy bő negyed századdal az 1848-as forradalom és szabadságharc után nem volt könnyű dolog a belvárosból feljutni a zöldellő budai hegyek közé. Szépapáink és az őket elkísérő hölgyek azért vállalkoztak a gyakran fárasztó utazásra, mert azt remélték, hogy a Hegyvidéken beülhetnek egy kis kikapcsolódásra valamelyik híres fogadóba, vendéglőbe. Néha azonban előfordult, hogy először hosszú időn keresztül nem a bort, hanem a port kellett nyelniük.

Őseink évszázadokkal ezelőtt is ugyanúgy szerették a finom, zamatos borokat és a jó minőségű éttermeket, szórakozóhelyeket, mint ma élő utódaik. A majdani XII. kerület dombjai és hegyoldalai a Duna-parti nagyváros azon részei közé tartoztak, ahol az igényes közönség számos remek kocsma, ivó és tágas fogadó között válogathatott. Csak az a fránya közlekedés ne lett volna! Egészen 1868-ig nem volt könnyű dolog a Duna mellől feljutni Zugligetbe.

Poros utak, vidám társaságok

A budai és a pesti úri közönség már a 19. század elején felfedezte magának a Budai-hegység szépségét. Ebben persze némi szerepet játszott az is, hogy az itt élő magyar és sváb gazdák felettébb jó minőségű bort termeltek. Hamarosan már csapszékek és egyre nagyobb fogadók várták a kellemes kirándulás során megéhező-megszomjazó vendégeket. A tehetősebbek közül mind többen vettek maguknak telket a környéken, és olyan is akadt, aki a rekkenő nyári hőség elől a budai erdők hűvösében keresett menedéket. Ahogy növekedett a Hegyvidék lakossága, úgy vált mind fontosabbá a jól működő tömegközlekedés megszervezése.

Abban, hogy ez végül megvalósulhatott, fontos szerep jutott néhány megrázó történelmi eseménynek is. A 1860-as években több nagy pofont kaptak Bécs urai, a Habsburg Birodalom megrendült, és félelmetes új vetélytársai támadtak, például a Német Császárság vagy az egységes Olaszország.

Ferenc József császár környezete fogcsikorgatva ugyan, de kénytelen volt beismerni, hogy Ausztria nem maradhat európai hatalom csak a német anyanyelvű alattvalóira meg a nem túl lelkes szlávokra támaszkodva. Valahogy maguk mellé kellett állítani a húsz évvel korábban az orosz cár segítségével legyőzött magyarokat. Mindez elvezetett a kiegyezéshez, ami után hazánkban lenyűgöző fejlődés vette kezdetét. Rohamosan növekedni és szépülni kezdett Budapest, amely méltó vetélytársa lett Bécsnek. 1868 őszén pedig már üzemelt a Lánchidat a Zugligettel összekötő lóvasút is.

Ha személyesen szeretnénk megtapasztalni, hogy milyen volt ezeknek a „daliás időknek” a fényűzése, akkor sétáljunk el a Zugligeti út 64.-be. A Lóvasút Kulturális Központ ugyanis az egykori hegyvidéki vonal eredeti végállomásában működik.

A korabeli újságok szerint vidám társaságok ültek a szerelvényeken, akiket az sem zavart, hogy a jelesebb napokon porfelhőben úszva kellett felérniük a híres fogadók küszöbére.

Makacs kocsisok kora

A kellemes őszi napokon sok lelkes kiránduló indult el a Hegyvidékre, akik korábban a különféle bérkocsikat, a konflisokat és a fiákereket használták. Ezek nagyjából úgy működtek, mint manapság a taxik.

Később elterjedt a valamivel olcsóbb, előre megszabott útvonalon közlekedő omnibusz. Magazinunkban korábban már olvashattak arról, hogy ezeknek a járatoknak a végállomása többnyire valamelyik népszerű mulatóhely volt.

Kirándulni induló őseink sokat panaszkodtak a szolgáltatás minőségére, az omnibusz ugyanis naponta csak egyszer vagy kétszer fordult a két végállomás között. Váradi Antal feljegyzése szerint baj volt a pontossággal is. Előfordult ugyanis, hogy a kocsisnak nem volt kedve kijönni a kocsma hűvöséből, így az utasok kénytelenek voltak „ingerülten malmozni” az omnibusz belsejében.

A morcos öregurat azonban egy „meszely borral” jobb belátásra lehetett bírni. Az utasok összedobták neki az itóka árát, és a palackkal a kezében már hajlandó volt felülni a bakra. Sajnos némely fiatalúr akár vissza is élhetett ezzel. Ha sietős volt a dolguk, leitatták az öreget, aki jóval hamarabb elindult velük, mint ahogy a menetrend szerint kellett volna. A makacs kocsisok kora ráadásul azt követően sem ért véget, hogy átadták a Budai Közúti Vaspálya Társaság zugligeti lóvasútvonalát.

Szédítő sebességgel

1876-ban érdekes cikk jelent meg a Vasárnapi Újságban a hegyvidéki lóvasúttal járó viszontagságokról. Egy átlagos hétköznapon meglehetősen gyér volt a forgalom, a vonal üzemeltetői csak vasárnap meg a nagyobb ünnepek idején számíthattak sok utasra. Olyankor számos kiránduló vette igénybe a még mindig üzemelő konflisokat és fiákereket is. Ezek az elegáns járművek gyorsan haladtak a földutakon és a murván, porral borítva be a mögöttük küszködőket, valamint a lóvasút szerelvényeit.

Emiatt gyakoriak voltak a konfliktusok és a szóváltások. Őseink nem véletlenül tartották durva, trágár embereknek a bérkocsik fuvarosait. A lóvasúton csak kicsit volt jobb a helyzet. A menetrend sokáig csupán útmutatónak számított, és senki sem gondolta, hogy azt pontosan be kéne tartani. A lóvasút kocsisa ugyanis addig nem volt hajlandó elindulni, amíg nem gyűlt össze legalább hat utas. Ha ennél kevesebben voltak, akkor bizony várakozni kellett.

Nyáron gondot okozhatott, hogy a járműben igen nagy volt a meleg, sőt az is előfordult, hogy útközben is felvettek valakit, ha az kellő eréllyel kikövetelte, hogy a jármű álljon meg mellette. Ekkoriban 38 percig tartott az út a Lánchíd és a „Laszlovszky”, vagyis a Budai-hegyek leghíresebb fogadója között. Az út kezdetén olyan lassan poroszkáltak a lovak, hogy valószínűtlennek tűnt a meghirdetett időtartam betartása. Csakhogy a meredekebb részek előtt még két lovat fogtak a szerelvény elé. A lóvasút ettől kezdve állítólag olyan gyorsan haladt felfelé, akár egy gőzmozdony. A Vasárnapi Újság beszámolója szerint az utasok egy része megrémült ettől a „száguldástól”, és igencsak örült, amikor célba érve végre leszállhatott a „pokolian gyors” alkalmatosságról.

Ezek a daliás idők egészen a millenniumig tartottak. A 20. század hajnalán dédszüleink már villamoson jöhettek fel, ha egy pohár jó bort akartak inni a budai erdők hűvösében.