Mindenki segített – kerületünk első iskolája

Százötven évvel ezelőtt végigsétálva a mai Diana utca helyén alighanem rá sem ismernénk a környékre. Akkoriban a környező hegyoldalakat gyümölcsöskertek és szőlőföldek borították. Jókai Mór emlékét sem őrizte még ércszobor az egyik legszebb budapesti iskola épülete előtt. 

 

Egy kereskedő nagy álma

A magyar forradalom és szabadságharc bukását követőidőszakban egyre nagyobb problémává vált, hogy nem volt hová iskolába járni a Svábhegyen élő földműves családok gyermekeinek. Akit a szülei taníttatni akartak, annak be kellett mennie a város belsőbb részeibe. Nem csoda, hogy a lassan kialakuló kis közösségben csak kevesen adták a fejüket a műveltség megszerzésére. Hogy ez mennyire nem jó, azzal nagyon is tisztában volt egy felvilágosult gondolkodású pesti vaskereskedő.

Tíz évvel azután, hogy Petőfi a Nemzeti Múzeum előtt elszavalta a Nemzeti dalt, Vehrheim Fülöp megértette, hogy a felemelkedésünk záloga a tanulásban rejlik. Ekkoriban hozták rendbe a svábhegyi templomteret. Összefogtak a polgárok, az egyház, de a katonaság is.

A vaskereskedőnek ekkor támadt egy igen jó ötlete. Leült megbeszélni a környéken élő egyszerű emberekkel, a majorosokkal, a tehenészekkel, a szőlősgazdákkal, hogy itt az ideje egy saját iskolát építeni a gyermekeiknek. A helybeliek örömmel bekapcsolódtak a munkába. A fuvarosok és a napszámosok a kijelölt helyre hordták a sziklatömböket, Vehrheim pedig iparosokat, kőműveseket és ácsokat fogadott fel. A közös erőfeszítést gyors siker koronázta. 

Nem messze onnan, ahol a mai Jókai Mór Általános Iskola áll, felépült az első hegyvidéki tanintézet aprócska épülete. A szerény építményben csupán egy tanteremnek és a tanító szobájának jutott hely. A berendezés igencsak spártaira sikeredett. Egy jószívű kocsmáros adott négy régi asztalt, beszereztek hozzá padokat, és ezzel kész is volt az osztály.

Ahhoz, hogy megkezdődjön a tanítás, már csak két fontos dologra volt szükség: gyerekekre és tanítóra. Az előbbiekből akadt éppen elég, de a tanár miatt egyeztetni kellett az oktatási hatóságokkal. Miután kiderült, hogy az építkezés a tekintetes minisztérium egyetlen fillérjébe sem került, nem volt akadálya egy „ideiglenes helyettes altanító” kinevezésének.

 

Mozgalmas esztendők

A környékbeli embereknek csak az okozott fejfájást, hogy túl gyorsan váltották egymást a magyar vagy sváb anyanyelvű segédtanítók. Egy- vagy kétesztendőnyi szolgálat után mindegyiket kivétel nélkül előléptették, és bekerültek Krisztinavárosba, a Tabánba vagy a Vízivárosba.

A változás szele 1872 őszén, október derekán kezdett el fújni. Ekkor került ide Stolmár László próbaidős tanító. Részletes feljegyzéseiből remekül megismerhetjük az akkori hegylakók mindennapjait. A tanítóváltás minden különösebb ceremónia nélkül zajlott le: tíz perc elég volt a leltárra is, mert olyan kevés volt az iskola ingósága.

Másnap reggel Stolmár már az iskola teljes jogú vezetőjeként várta a kapuban a diákokat, ám ekkor szembesült egy komoly gonddal. A tizenöt tanuló közül sokan egyetlen szót sem beszéltek magyarul, és csak a környékbeli svábok sajátos dialektusát beszélték. Reggel például nem úgy köszöntek, hogy Jó reggelt! vagy Grüss Gott!, hanem azt mondták, hogy Klopereisz Christus!

Stolmár csekélyke némettudása nem volt elég az oktatáshoz. Ha pedig valamit hibásan mondott, a nebulók kinevették. Másnap szomorúan tapasztalta, hogy alig jöttek diákok az iskolába. Felkerekedett, hogy kiderítse, mi lehet ennek az oka.

 

Közösség születik

A szülők azért nem engedték be az iskolába a gyerekeiket, mert felháborította őket, hogy már megint új segédtanítót kaptak. A kritikájuk jogos volt, az új tanító ezért megesküdött arra, hogy ő bizony nem fog továbbállni, hanem felvirágoztatja a hegyvidéki oktatást.

Ehhez azonban először igazi közösséggé kellett kovácsolnia a közelben élő soknyelvű lakosságot. Sorra járta a szülőket, és megértette velük, miért fontos a tanulás. Az iskolaszék ugyanúgy támogatta a munkáját, mint a krisztinavárosi plébános.

Egy évvel később rá sem lehetett ismerni az apró épületre. Egy nagy fekete tábla lógott a falról, a gyerekeknek szánt padokban ülhettek a tanulók, akiknek már olvasótábla is jutott. 

 

A csodák éve

Ahogy telt az idő, gyökeresen átalakult, fejlődött a magyar főváros. Átadták a forgalomnak a fogaskerekű vasutat, és rengeteg ember vásárolt szőlőt, hétvégi telket vagy nyaralót magának a környéken. A Svábhegy felkapott, divatos hellyé változott. Ideköltözött a fogaskerekűt tervező „tekintetes mérnök úr”, Cathry Szaléz Ferenc is. A svájci úriember gyorsan megbarátkozott a Stolmár házaspárral, és a helyi oktatás ügyének elszánt bajnoka lett. A régi iskolaépületet kényelmes tanítólakássá alakítottak át, és a Vasútépítő Társulat egyik épületében működni kezdett a kibővített iskola. Ebben már jutott hely a leányosztályok számára is.

A környékbeli cégek folyamatosan támogatták az intézményt. A nyári mulatságok bevételéből cipőt, ruhát és tanszereket vásároltak a szegényebb tanulóknak. A két nagyszerű pedagógusnak és a jó tankönyveknek hála, most már nem okoztak gondot a nyelvi nehézségek.

A sváb kisgyermekek különösen az énekórákat kedvelték, de minden más tantárgyból is szépen megállták a helyüket. A Hegyvidék gyorsan gyarapodó lakossága szintén odafigyelt az iskolára. Művelt emberek serege ült le padokra az osztály ablaka elé, végighallgatni odabent a záróvizsgákat. Arany és ezüst pénzérmékkel jutalmazták a legjobban teljesítő diákokat. 1885-ben pedig a tanévzárót követően a polgárok közössége lakomával vendégelte meg a gyerekeket és a tanítóikat.