2019-10-11
Mindenki segített – kerületünk első iskolája
A kerületünk iskoláiban tanuló diákok talán nem is sejtik, hogy mennyivel jobb és kellemesebb a dolguk, mint azoknak a gyerekeknek, akik másfél évszázaddal ezelőtt akarták itt, a Hegyvidéken elsajátítani a betűvetés tudományának alapjait. Az első kerületi iskola, vagyis a mostani Svábhegyi Jókai Mór Általános Iskola és Német Nemzetiségi Általános Iskola létrejötte nagyon szép példa arra, hogy összefogva milyen nagy dolgokra képesek az itt élő emberek. Mindenki kivette a részét abból, hogy a kicsik egyre javuló körülmények között tanulhassanak.
A magyar forradalom és szabadságharc bukását követőidőszakban egyre nagyobb problémává vált, hogy nem volt hová iskolába járni a Svábhegyen élő földműves családok gyermekeinek. Akit a szülei taníttatni akartak, annak be kellett mennie a város belsőbb részeibe. Nem csoda, hogy a lassan kialakuló kis közösségben csak kevesen adták a fejüket a műveltség megszerzésére. Hogy ez mennyire nem jó, azzal nagyon is tisztában volt egy felvilágosult gondolkodású pesti vaskereskedő.
Tíz évvel azután, hogy Petőfi a Nemzeti Múzeum előtt elszavalta a Nemzeti dalt, Vehrheim Fülöp megértette, hogy a felemelkedésünk záloga a tanulásban rejlik. Ekkoriban hozták rendbe a svábhegyi templomteret. Összefogtak a polgárok, az egyház, de a katonaság is.
A vaskereskedőnek ekkor támadt egy igen jó ötlete. Leült megbeszélni a környéken élő egyszerű emberekkel, a majorosokkal, a tehenészekkel, a szőlősgazdákkal, hogy itt az ideje egy saját iskolát építeni a gyermekeiknek. A helybeliek örömmel bekapcsolódtak a munkába. A fuvarosok és a napszámosok a kijelölt helyre hordták a sziklatömböket, Vehrheim pedig iparosokat, kőműveseket és ácsokat fogadott fel. A közös erőfeszítést gyors siker koronázta.
Nem messze onnan, ahol a mai Jókai Mór Általános Iskola áll, felépült az első hegyvidéki tanintézet aprócska épülete. A szerény építményben csupán egy tanteremnek és a tanító szobájának jutott hely. A berendezés igencsak spártaira sikeredett. Egy jószívű kocsmáros adott négy régi asztalt, beszereztek hozzá padokat, és ezzel kész is volt az osztály.
Ahhoz, hogy megkezdődjön a tanítás, már csak két fontos dologra volt szükség: gyerekekre és tanítóra. Az előbbiekből akadt éppen elég, de a tanár miatt egyeztetni kellett az oktatási hatóságokkal. Miután kiderült, hogy az építkezés a tekintetes minisztérium egyetlen fillérjébe sem került, nem volt akadálya egy „ideiglenes helyettes altanító” kinevezésének.
A környékbeli embereknek csak az okozott fejfájást, hogy túl gyorsan váltották egymást a magyar vagy sváb anyanyelvű segédtanítók. Egy- vagy kétesztendőnyi szolgálat után mindegyiket kivétel nélkül előléptették, és bekerültek Krisztinavárosba, a Tabánba vagy a Vízivárosba.
A változás szele 1872 őszén, október derekán kezdett el fújni. Ekkor került ide Stolmár László próbaidős tanító. Részletes feljegyzéseiből remekül megismerhetjük az akkori hegylakók mindennapjait. A tanítóváltás minden különösebb ceremónia nélkül zajlott le: tíz perc elég volt a leltárra is, mert olyan kevés volt az iskola ingósága.
Másnap reggel Stolmár már az iskola teljes jogú vezetőjeként várta a kapuban a diákokat, ám ekkor szembesült egy komoly gonddal. A tizenöt tanuló közül sokan egyetlen szót sem beszéltek magyarul, és csak a környékbeli svábok sajátos dialektusát beszélték. Reggel például nem úgy köszöntek, hogy Jó reggelt! vagy Grüss Gott!, hanem azt mondták, hogy Klopereisz Christus!
A szülők azért nem engedték be az iskolába a gyerekeiket, mert felháborította őket, hogy már megint új segédtanítót kaptak. A kritikájuk jogos volt, az új tanító ezért megesküdött arra, hogy ő bizony nem fog továbbállni, hanem felvirágoztatja a hegyvidéki oktatást.
Ehhez azonban először igazi közösséggé kellett kovácsolnia a közelben élő soknyelvű lakosságot. Sorra járta a szülőket, és megértette velük, miért fontos a tanulás. Az iskolaszék ugyanúgy támogatta a munkáját, mint a krisztinavárosi plébános.
Egy évvel később rá sem lehetett ismerni az apró épületre. Egy nagy fekete tábla lógott a falról, a gyerekeknek szánt padokban ülhettek a tanulók, akiknek már olvasótábla is jutott.
Ahogy telt az idő, gyökeresen átalakult, fejlődött a magyar főváros. Átadták a forgalomnak a fogaskerekű vasutat, és rengeteg ember vásárolt szőlőt, hétvégi telket vagy nyaralót magának a környéken. A Svábhegy felkapott, divatos hellyé változott. Ideköltözött a fogaskerekűt tervező „tekintetes mérnök úr”, Cathry Szaléz Ferenc is. A svájci úriember gyorsan megbarátkozott a Stolmár házaspárral, és a helyi oktatás ügyének elszánt bajnoka lett. A régi iskolaépületet kényelmes tanítólakássá alakítottak át, és a Vasútépítő Társulat egyik épületében működni kezdett a kibővített iskola. Ebben már jutott hely a leányosztályok számára is.
A környékbeli cégek folyamatosan támogatták az intézményt. A nyári mulatságok bevételéből cipőt, ruhát és tanszereket vásároltak a szegényebb tanulóknak. A két nagyszerű pedagógusnak és a jó tankönyveknek hála, most már nem okoztak gondot a nyelvi nehézségek.
A sváb kisgyermekek különösen az énekórákat kedvelték, de minden más tantárgyból is szépen megállták a helyüket. A Hegyvidék gyorsan gyarapodó lakossága szintén odafigyelt az iskolára. Művelt emberek serege ült le padokra az osztály ablaka elé, végighallgatni odabent a záróvizsgákat. Arany és ezüst pénzérmékkel jutalmazták a legjobban teljesítő diákokat. 1885-ben pedig a tanévzárót követően a polgárok közössége lakomával vendégelte meg a gyerekeket és a tanítóikat.