2019-10-31
Elveszett csontok nyomában 1 – Sírásók a vízmosásban
1899-ben a magyar hazafiak örömmel látták, hogy a budai várból végre eltűnik a rohamosan szépülő és fejlődő főváros egyik leggyűlöltebb köztéri szobra. Egészen addig ugyanis ott állt az 1849-ben Görgei Artúr honvédseregei ellen harcoló Hentzi vezérőrnagy emlékműve. Honfitársaink azért gyűlölték őt, mert az ostrom során ágyúval lövette a védtelen pesti polgárokat. Ferenc József hűséges szolgájára a halála után nem várt örök nyugalom. Földi maradványainak hosszú útja a várból a Városmajor határába vezettek.
A Városmajor oldalán egy igen mély vízmosás húzódott a 18. század végén. Itt hoztak létre egy tizenöt holdas temetőt, amelyet egy évszázadon keresztül használhatott a Hegyvidék lakossága. A közelben külön nyugvóhelyet alakítottak ki a katonák számára. Itt, a katonai temetőben évről évre komor hangulatú szertartásra került sor. A 23-as Ceccopieri gyalogezred katonái igen komoly veszteségeket szenvedtek el Budavár ostroma során.
Néhány évtizeddel később úgy gondolták, hogy tisztességes módon meg kell emlékezni az elhunytakról, ezért síremléket akartak állítani bajtársaik tömegsírja fölé. Buda felszabadítása után nem volt lehetőség arra, hogy az elesett katonákat külön-külön hantolják el, így sokan kerültek névtelen tömegsírba.
A temetőben nagyjából sejtették, hogy hol nyugszanak a bajtársaik, és végül idekerült a síremlék. Az ostrom évfordulóján a túlélő veteránok minden évben eljöttek, és virágokat helyeztek el a szobor lábához.
1899-ben azonban nem ők nyitották ki a temető kapuját, hanem tizennégy sírásó, valamint egy katonatisztekből és kerületi elöljárókból álló vegyes bizottság tagjai. Szomorú feladatot kaptak. Exhumálniuk kellett az elesett katonákat, ezenfelül meg kellett keresniük két császári százados, Pollini és Corini földi maradványait. A megbízatásuk legfontosabb része azonban valami egész más volt. A legcsekélyebb feltűnést keltve el kellett volna szállítaniuk Hentzi csontjait a Lipótmezőn lévő császári és királyi hadapródiskolába.
A sors azonban másként döntött. A tábornok földi maradványait hiába keresték: a magyarok elkeseredett ellenfelének csontjait nem sikerült beazonosítani a szakértőknek.
A férfi, akinek a maradványait hiába keresték a budai sárban a sírásók és a katonaorvosok, egy svájci forradalmár leszármazottja volt. A családja éppen a forradalmi múlt miatt volt kénytelen elmenekülni az alpesi országból, és magyar földön, Debrecenben találtak új hazára. A sors különös fintora, hogy az egykori lázadó leszármazottja aktívan részt vett a magyar forradalom leverésében.
Hentzi Lajos ezredesként szolgált a császári dragonyosoknál, így logikus volt, hogy fia, az ifjú Heinrich maga is a katonai pályafutást választja. Egy viharos történelmi korszakban lépett be a Habsburg hadseregbe. 1805 után Napóleon ellen harcolva számos kudarcban volt része, nyilvánvalóvá vált, hogy a Habsburg Birodalom hadereje elavult, nem tud megküzdeni egy igazán korszerű nagyhatalom seregeivel. Ez a felismerés mély keserűséggel töltötte el a császárhoz hű tiszteket.
1808-ban az osztrákok sorozatos vereségei után visszarendelték Magyarországra, ahol részt vett a komáromi vár erődítményének korszerűsítésében. 1844-ben nemesi címet kapott, 1847-ben pedig vezérőrnagyi rangot; így köszöntött rá 1848 márciusában a pesti forradalom.
Ahogy számos más, Magyarországon szolgáló külföldi származású tisztnek, úgy neki is el kellett döntenie, hogy kihez hűséges: Bécs uraihoz vagy – hasonlóan az Aradon vértanúhalált halt mártír tábornokokhoz – ahhoz a nemzethez, amelyik befogadta?
Hentzi nem örvendett túl nagy népszerűségnek magyar bajtársai között, mert annak dacára, hogy Debrecenben született, nem tanúsított sok rokonszenvet a hazája iránt. Mivel tudták róla, hogy a Habsburgok tántoríthatatlan híve, ezért 1848 októberében házi őrizetbe vették. Kiszabadulása után azonnal szolgálatra jelentkezett a császári erőknél: fegyverrel akart a magyar szabadság ellen harcolni. A könyörtelen Windisch-Grätz tábornagy nem véletlenül őt nevezte ki a budai vár élére. Olyan embert választott erre a fontos pozícióra, akiről egyértelmű volt, hogy nem lesz hajlandó tárgyalni a honvédsereggel.
Amikor Görgei csapatai megkezdték a vár felszabadítását, Hentzi valószínűleg még nem sejtette, hogy ő onnan már élve nem jöhet elő. Talán csak az tölthette volna el némi elégtétellel, hogy ha valahogy megtudja, a halála után még évtizedekig fájdalmat fog okozni a lenézett magyaroknak.
Ahhoz azonban, hogy ükapáink nemzedéke megszabaduljon a gyűlölt tiszt emlékétől, egy igazi tragédiára volt szükség: 1898. szeptember 9-én Genfben meggyilkolták a magyarok legfontosabb barátját és támogatóját, a hazánkban hőn szeretett Erzsébet királynét.
Honfitársaink összefogtak és számos gyönyörű emlékművet állítottak az elhunytnak. Ezek egyike miatt végre eltűnhetett Hentzi megalázó obeliszkje a budai várból.
Csakhogy amikor a vegyes bizottság sírásói a Városmajorból lejöttek a temetőbe, kellemetlen meglepetés várt rájuk.
Cikkünk második részéből kiderül, hogyan sikerült eltávolítani a zsarnokság emlékművét a Szent György térről, és elkísérjük utolsó útjukra a 23-as gyalogezred elhunyt katonáit. Magyarázatot kapunk arra is, miért maradtak meg Pollini és Corini földi maradványai és miért tűnt el nyomtalanul Hentzi holtteste.