2019-11-13
Elveszett csontok nyomában 2 – Mi történt Hentzi holttestével?
Ferenc József császár engedélyével 1899-ben sírásók mentek a budai katonai temetőbe, hogy feltűnés nélkül kiássák Heinrich Hentzi vezérőrnagy földi maradványait. A magyarokat megvető és Pest városát kegyetlenül ágyúzó Habsburg-párti tiszt csontjait azonban hiába keresték. A sors ugyanis nem akarta, hogy örök nyugalom várjon arra a katonára, aki lenézte honfitársait és fegyverrel a kézben támadt szülőföldjére, valamint a magyar szabadságért küzdő hazafiakra.
Miközben a tábornok egy jeltelen sírban feküdt, addig dühös és megalázott honfitársaink nemzedékei gondolták tévesen azt, hogy a budai várban a fennhéjázó emlékmű alatt van eltemetve.
Csakhogy 1899-re nagyon megváltozott a világ: a kiegyezést követően a magyarok nélkül igen gyenge lábakon állt volna Ferenc József uralma. A császár éppen ezért kénytelen volt számos engedményt tenni az egykori forradalmárok leszármazottainak. Mind többen követelték, hogy Hentzi emlékművét távolítsák el a várból. Az uralkodó környezetében elkezdték keresni egy olyan megoldás lehetőségét, ami a magyaroknak is megfelel, de a császár tekintélyén sem esik csorba.
1898 őszén Genfben merénylet áldozata lett Erzsébet királyné. A kedves és méltóságteljes Sisit honfitársaink rajongó szeretettel övezték. Meggyilkolása mélyen megrázta a közvéleményt.
Budapest székesfőváros tanácsa éppen ezért engedélyt kért a császártól arra, hogy az elhunyt királynőnek méltó emléket állítsanak. Ennek helyéül Hentzi obeliszkjének területét nevezték meg.
Az uralkodó elfogadta a javaslatot, és a budapesti helyőrség parancsot kapott arra, hogy az emlékmű átkerüljön a Hűvösvölgybe, a hadapródiskola udvarára. Itt akarták újra eltemetni Hentzi földi maradványait is.
Kereken százhúsz évvel ezelőtt a sírásók és a hivatalnokok egyszerre érkeztek a mai Szent János Kórház területére. Kittel Rezső ezredes parancsára hét helyen kezdtek el ásni. Gyorsan rábukkantak Pollini és Corini századosok ép csontvázaira, és exhumálták Hentzi felesége, Eleonóra később odatemetett holttestét is.
A két megtalált katonatiszt a várparancsnok beosztottja volt. Míg a sebesült tábornokot elszállították a hadtestparancsnokság épületébe, addig őket egy Szilassyné nevű özvegyasszony ápolta, majd amikor ennek ellenére meghaltak, tisztességesen eltemette őket.
Hentzi felesége 1861-ben hunyt el. Ő ekkor kapott külön kriptát azon a helyen, ahol a tudta szerint a férje nyugodott. A gyűlölt tábornokot azonban a sírásók sehol nem találták.
Hentzihez nem volt kegyes a sors. A holttestét a földre tették, a 23-as gyalogezred katonáinak elesettjei közé. A halottak – közel háromszázan – három napon keresztül így feküdtek fedetlenül. Végül a helyzet tarthatatlanná vált. A honvédség ekkor a közeli falvak szerb lakóit kényszerítette arra, hogy eltemessék a halottakat. A három nap során azonban csak a hivatalok bizonyultak vaknak és süketnek. Valaki vagy valakik felfigyeltek a halottakra, és kifosztották őket. A parasztok csupán mezítelen hullákat fektettek a tömegsírokba.
Ötven évvel később a sírásók kemény munkával egy nagy halom csontot és koponyát szedtek elő az agyagból. Ezeken egyetlen ruhafoszlány sem volt, így hiába is reménykedtek abban, hogy a tábornoki egyenruha maradványairól azonosítani lehet Hentzit. Az összegyűjtött maradványokat csendben szekérre rakták, hogy átvigyék őket a Lipótmezőre.
A katonai hatóságok három hatalmas szarkofágot készíttettek, ám végül csupán kettőre volt szükségük, mivel olyan kevés csont maradt meg. Ványa Ferenc tábori prépost felszentelte a csontokat, és a gyászmenet csendben átvonult a hadapródiskolába. A két szarkofágot leengedték az emlékmű alá ásott üregbe. A tábornok csontjai valószínűleg azóta is ott nyugszanak a katonák maradványai között. Az emlékműre sem várt túl sok jó; az első világháború után egy élelmes vállalkozó engedélyt szerzett a lebontására. A főalakot összetörték, a mellékalakokat pedig eladták.
Hentzi fia, az ifjabbik Heinrich az apja nyomdokaiba lépve maga is az osztrák utászok között szolgált. A Habsburg Birodalom összeomlásakor talán felmerülhetett benne a gondolat, hogy a történelem milyen csúnyán elbánt az apjával.
Hentzi 1849-ben megtette a kötelességét, de mivel ötven évvel később már nem volt rá szükség, senki nem törődött azzal, hogy a csontjai egy tömegsírban nyugszanak, számos más „ismeretlen katona” földi maradványai között. Ráadásul a magyarok emlékezetében Ferenc József egykori kedvence úgy él, mint a zsarnok kegyetlen szolgája, aki minden ok nélkül ágyútüzet zúdított a védtelen civilekre.