Kelta és római örökségünk – a Németvölgy múltja

Két és fél ezredévvel ezelőtt a kelták titokzatos, ősi népe élt a mai Magyarország területének jelentős részén. Bár azóta hosszú idő telt el, az örökségük nem tűnt el nyomtalanul. Az első történelmi nép, amelyikről tudjuk, hogy itt telepedett meg a mai Hegyvidék környékén, éppen ők voltak. A nagy múltú törzseiknek nem volt könnyű dolguk. Északról a zabolátlan germánok fenyegették őket, dél felől pedig igen hamar kapcsolatba kerültek a mind erősebbé váló Római Birodalommal.
 

A két világháború között a hazai régészek feltárták a budai oldalon élő kelták több települését is. Munkájuknak hála tudhatjuk, hogy az eraviscus törzs uralma alatt állt a mai Budapest területének egy része. Az ősi kelták falvakat hoztak létre a Duna mentén és a hegyek között. A térség iránt érdeklődő római felderítők már egészen korán felfigyeltek az eraviscusok földjére.

 

Császárok ideje

Nagyjából akkor, amikor az idős Julius Caesar Egyiptomban beleszeretett a fiatal Kleopátra királynőbe, a Dunántúlon élő kelták már jól ismerték a római civilizáció egyes vívmányait. Az örök város urai ugyanis jól bevált módszert alkalmaztak a birodalmuk területének gyarapítására. Egy-egy tartomány meghódítására távolról sem mindig úgy került sor, hogy oda bevonult egy-két légió, véres harcban legyőzte a helyi népcsoportok fejedelmeit, majd a városok felgyújtása és kirablása után kitűzték a római sassal díszített hadi jelvényüket.

Az ilyen hódítás ugyanis nagyon sokba került volna, és a kegyetlenkedések miatt azzal is számolni kellett, hogy az új provinciában hamarosan kirobbant a megalázott törzsek pusztító erejű lázadása.

Róma igyekezett elkerülni az ilyen költséges, bizonytalan kimenetelű kalandokat. Volt ugyanis egy hatékonyabb módszerük, ami csekélyebb befektetéssel sokkal jobb eredményeket hozhatott. Első körben kereskedők érkeztek a törzsi területre, akik a Földközi-tenger térségének luxusáruit hozták el a helyi hatalmasságoknak. Nem kapkodták el a dolgot, hagyták, hogy a törzsfők megkedveljék az erős borokat, a finom szöveteket, a szépen díszített, jó minőségű fegyvereket.

Egy nemzedékkel az első kalmárok megjelenése után a törzsek vezetői már el sem tudták képzelni, hogyan is élhettek azelőtt Róma kincsei nélkül. Ráadásul Pannónia őshonos törzsei folyamatosan torzsalkodtak egymással, és a küzdelmeik során előszeretettel vették igénybe a déli nagyhatalom katonai segítségét. Az emberek hozzászoktak a római árukhoz, megtanultak latinul, és mind több római pénzt használtak.

A bekebelezés következő fázisában a törzsek egymás után együttműködési szerződést kötöttek a császári kormányzattal. A lassú fejlődés évtizedei során a Dunántúlon is elrómaiasodott a lakosság. Az itt őshonos kelták, illírek, pannonok beolvadtak a birodalom népei közé. Mindez komoly gazdasági fellendülést eredményezett. A nagycsaládok tanyáiból falvak, a falvakból községek, a községekből pedig kisebb-nagyobb városok alakultak ki. Az 1. század végére a Dunántúl már jól védett, civilizált római tartománynak számított. Claudius és Vespasianus császár nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a dunai gázlók közelében mind több itáliai telepedjen meg.

 

Egy civilizált nagyváros

A Gellért-hegytől Békásmegyerig húzódó partszakasz stratégiailag nagyon fontos hely volt. A rómaiak itt több katonai tábort hoztak létre. Ezekben három-, akár négyezer jól képzett, hivatásos katona szolgált, akiket rengeteg civil is elkísért. Hozták magukkal a feleségeiket és a családjukat, meg a seregek ellátásához elengedhetetlen szakembereket. Kovácsokat, tímárokat, ácsokat, később pedig fazekasokat és építészeket is. A katonaság ellátása élelemmel már akkor is remek üzletnek bizonyult, és ebbe az itt élőket is bevonták. Domitianus császár idején ráadásul egy teljes légiót is idevezényeltek hozzánk.

A Duna-parti római nagyváros, Aquincum megalakítására ekkor került sor. Maga az uralkodó is ellátogatott hozzánk. A légió jelenléte hatalmas beruházásokhoz és építkezésekhez vezetett. Templomok és arénák, elegáns házak, közfürdők és színházak is épültek az erődök, valamint a határvédő falak mellett.

Ráadásul egyre több civil is megtelepedett a környékünkön, akik a birodalom minden szegletéből érkeztek, itáliaiak ugyanúgy akadtak közöttük, mint például britek.

Ezeknek a civileknek köszönhetjük, hogy a múlt homálya nem borítja be teljesen a XII. kerület történetének első évtizedeit. Hála ugyanis az erős katonai jelenlétnek, a környékünk biztonságos területnek számított. A kereskedelem mindenki számára előnyösen alakult, és egyre több gazdag ember élt Aquincumban, illetve a hozzácsatolt egykori kelta falvakban. Szinte biztos, hogy a szabadidejükben már a régi rómaiak is örömmel sétáltak kerületünk hegyei között.

A mai Németvölgy lankái annyira megtetszettek nekik, hogy sokan ideköltöztek. Pontosan úgy, mint ezernyolcszáz évvel később, amikor sokan döntöttek úgy, hogy Budáról és Pestről inkább a Hegyvidékre költöznek, és innen járnak be dolgozni a városba.

 

Ősi földön járunk

A régészek komoly feltáró munkát végeztek a Németvölgyben. Az építkezések során a Beethoven és a Kiss János altábornagy utcában bukkantak értékes leletekre. Üvegedényeket és fémtárgyakat találtak.

Hadrianus császár municipium rangot adományozott a civil településnek, amelyik ekkorra teljesen bekapcsolódott a birodalom vérkeringésébe. A németvölgyi település egyre nagyobb lett, és olyan hosszú időn keresztül fennállt, hogy érdemes volt létrehozniuk a városrészünk legelső ismert temetőjét.

Fejlődött a helyi kézműipar is, és némelyik ismert luxuscikkeket előállító műhely nevét még ma is ismerjük. A piacokon nem számítottak meglepetésnek az itáliai, a gall, a szíriai és az afrikai áruk sem. Népszerű volt a borostyán, a különféle üvegáru, az olívaolaj, a füge és a datolya is. A környéken elsősorban jómódú rómaiak éltek, akik ragaszkodtak ahhoz, hogy elegáns villáikat a lehető legszebben és legkorszerűbben alakítsák ki.