Menü
Aktuális
Hegyvidéki Történetek
Ági vagyok BLOG
Ajánló
Egészség
Gasztro
Zöld környezet
Nagyvilág

 2020-02-14

Menedék vész idején – a Szent János Kórház krónikája

Menedék vész idején – a Szent János Kórház krónikája

Napjainkban kerületünkben működik Magyarország egyik legnagyobb múltra visszatekintő egészségügyi létesítménye, a Szent János Kórház. Évente átlagosan ötvenezer fekvő és egymillió járó beteget látnak el a szakrendeléseken és az intézetekben. Az elmúlt háromszáz év folyamán e kórház és az elődei mindig is biztos menedéket jelentettek vész, például a rettenetes kolerajárványok vagy a fegyveres harcok idején a rászorulóknak.

Napjaink gyermekei csak nehezen tudnák elképzelni, hogy néhány évszázaddal korábban még a világ civilizált országaiban, így hazánkban is milyen félelmetes járványok fenyegették az embereket. A hatóságok persze megpróbáltak fellépni a könyörtelen betegségekkel szemben, hogy a korszak tudományos színvonalának megfelelően megvédjék az akkori embereket. Alkalmazott módszereik modern szemmel nézve néha furcsának, időnként pedig könyörtelennek tűnhetnek.
 
Ma már az is elképzelhetetlen volna, ahogy a budai elöljárók a XVIII. század elején a fertőző betegségek elterjedését akarták megakadályozni. 1710-ben szörnyű pestisjárvány sújtott le hazánkra. A budai hatóságok elrendelték, hogy egy „veszteglőházat” építsenek a pestises betegek elkülönítésére és ápolására. 

A mai Szent János Kórház elődje járványkórházként épült a mai Széna téren, ami akkoriban lőtérként működött, így itt nem voltak házak és meglehetősen távol feküdt a sűrűbben lakott területektől.
 
Segített, aki tudott

A járvány elmúltával nyilvánvalóvá vált, hogy a szegényeknek is szükségük van egy kórházra. A karantént éppen ezért átalakították, és közkórházként immár egyszerre 26 beteget fogadhatott. Elsősorban nincstelen honfitársaink kerültek ide, mivel a jómódú emberek kerülték a kórházakat és az otthonukba hívták a tudós doktorokat. Szépen működött viszont az összefogás: a kis kórház működéséhez a pénzt a tehetős budai polgárok adták össze. Két évtizeddel később egy kápolnát is építettek mellé, amelyikben elhelyezték Árpád-házi Szent Margit ereklyéjét, ám a kórházat mégsem róla nevezték el, hanem Szent Jánosról. Ennek az lehetett az oka, hogy amikor 1820 tájékán kibővítették, akkor az épület mellett felállították Nepomuki Szent János szobrát.

A kórházban kiváló orvosok működtek, Mária Terézia ugyanis átköltöztette a Nagyszombati Egyetemet Budára, és annak a diákjai a Vár közelében lévő kórházban részesültek gyakorlati képzésben. Később, a XIX. század elején is hasonló volt a helyzet. A szegények kórházának nem voltak saját doktorai, de a főváros neves gyógyítói és egyetemi tanárai rendszeresen kezeltek itt betegeket, és továbbra is itt folyt a diákok gyakorlati képzése. A kiváló magyar orvosokra nagy szükség volt, amikor 1831-ben lesújtott hazánkra egy új világjárvány.
 
Új korszak, új kihívások

A középkori emberek jól ismerték az iszonyatos fekete halált, a pestist. A koleráról azonban nagyon sokáig semmit sem tudtak, mivel ez a súlyos betegség viszonylag későn jutott el Európába. Először csak távoli vidékekről, a napkeletről érkező utazók hoztak hátborzongató híreket az új vészről. Arról beszéltek, hogy Ázsia távoli vidékein egy különös, hányással és súlyos hasmenéssel járó baj ütötte fel a fejét.

Leginkább a szegényeket sújtotta, ráadásul a keleti országok urai nem is nagyon tudták, hogy mit tegyenek ellene. A beteg állapota akár egy nap alatt is válságosra fordulhatott. Besűrűsödött a vére, és ha nem kezelték, hamarosan meghalt. Mindenekelőtt a gyerekek és a terhes nők voltak veszélyben.

A Magyarországon pusztító betegség Indiából érkezett, Közép-Ázsián és Oroszországon keresztül, ahol sok millió ember vált az áldozatává. Hazánkban gondot okozott, hogy a lakosság nagy része csak szűretlen vizet ihatott, és az elégtelen higiéniás viszonyok is elősegítették a járvány elterjedését. Nem segítettek a régi bevált módszerek, a fokhagyma és a pálinka sem. A hatóságok szigorú módszereket vezettek be. Fegyveresek próbálták megakadályozni a betegség elterjedését. Több mint ötszázezer honfitársunk kapta el a veszélyes kórt, és a megfertőzöttek közel fele meghalt.
 
Viharos korok tanúja

A baj elvonultával sem lélegezhettek fel őseink. A kolera ugyanis 1872-ben visszatért, és két éven keresztül nem sikerült legyűrni a bajt. Bár az eltelt évtizedek során sokat fejlődött az ország, az „epés hányás” így is száznyolcvanezer halálos áldozatot követelt.

Az egészségügyi nehézségekkel a magyar főváros vezetői is tisztában voltak. 1873-ban megemelték a Szent János Kórház ágyainak számát, és már húsz kórteremben fogadták a betegeket. Szakítottak a korábbi hagyományokkal, a kórlapokat pedig nem németül, hanem magyarul írták.

A magyar főváros olyan dinamikus ütemben fejlődött és növekedett, hogy a régi kórház kicsinek bizonyult. 1887-ben Budapest elrendelte, hogy a Diósárok dűlőjében egy új, korszerű, háromszáz ágyas kórház épüljön. A Margit körúti elődjét attól kezdve régi Szent János Kórháznak hívták.
Az épületet nem kímélték a történelem viharjai. 1944 végén szinte teljesen elpusztult a harcok során. Utódja, a mai kórház viszont nagyon is komoly fejlődésnek indult. A pavilonjaiban öt osztálynak jutott hely, majd a későbbiekben fokozatosan kibővítették. Olyan hírességek dolgoztak és gyógyítottak itt, mint Gyurmán Emil, Fodor Imre, Kuzmik Pál, Sebestyén Gyula, Árvay Sándor, Grósz Emil vagy ifj. Csapody István.

Hosszú története során számos alkalommal jelentett igazi menedéket a viharos időkben. 1849-ben itt ápolták a budai Vár felszabadítása során megsebesült katonákat. Nem tettek különbséget a sérültek nemzetisége alapján: a vérző osztrákokat ugyanúgy kezelték, mint a magyarokat. 1945-ben és 1956-ban is robbanások és lövések zaja rázta meg az ablakokat.

A kórház dolgozói ismét szép példát mutattak hazaszeretetből és önfeláldozásból: Horváth professzor vezetésével a forradalom idején lelkiismeretesen, a veszélyekkel dacolva gondoskodtak a megsebesült budapesti forradalmárokról és a harcok áldozatairól.

Ajánló
Ajánló
A lefejezett szobor – a magyar tábori vadászok emlékműve a Városmajorban

A lefejezett szobor – a magyar tábori vadászok emlékműve a Városmajorban

Nyolcvan esztendővel ezelőtt megtisztelő feladatot kapott a két világháború közötti...

Főhajtás és emlékezet – elhunyt Szőnyi Erzsébet, kerületünk díszpolgára

Főhajtás és emlékezet – elhunyt Szőnyi Erzsébet, kerületünk díszpolgára

December végén szomorúan értesültünk arról, hogy elhunyt egy nagyszerű magyar...

A Fehér Sas-rend lovagja – Piłsudski marsall és a Hegyvidék

A Fehér Sas-rend lovagja – Piłsudski marsall és a Hegyvidék

A Fehér Sas-rend Lengyelország legmagasabb és legtekintélyesebb kitüntetése. Csakis azok...