Egy bátor, de csendes hős – Kövecses Béla operaénekes

 

Akik ott lehettek ezen a meghitt hangulatú ünnepségen, azok sok érdekességet tudhattak meg Ókovács Szilvesztertől, a Magyar Állami Operaház főigazgatójától a hosszú évtizedeken át a kerületünkben élő nagyszerű hangú tenorról.

Jó oka volt annak, hogy Ókovács csendes hősnek nevezte Kövecses Bélát.

Ma már nem sokan tudják róla, de a második világháború idején fegyverrel a kézben harcolt Erdélyért. Nem volt hivatásos katona, hiszen egy budai tisztviselő család gyermekeként polgári pályára készült. Ebben az időben teljesen természetes dolognak számított, hogy a polgári családok gyermekeit zenei képzésben is részesítik. A kis Béla hegedűt kapott, és szorgalmasan eljárt az óráira. Tanárai megállapították, hogy a gyerek nagyon tehetséges, jó a hallása, de valamiért nem lelkesedik azért, hogy vonót fogjon a kézben. Kövecses Béla életében a sorsdöntő fordulat azon a napon következett be, amikor a családja rádiókészüléket vásárolt.

 

Az emberi énekhang csodája

A kisfiú beosont a szobába és az asztal alól hallgatta a felzendülő dalokat. A hangszerekből felcsendülő muzsikát is szerette, ám az emberi énekhang csodája volt az, ami borzongató tisztelettel töltötte el. Hamarosan már jól ismerte a korszak legnépszerűbb énekeseit, és a kedvence egy olasz tenorista, a híres Beniamino Gigli lett. A hegedűtanulmányokat tizenkilenc éves korától kezdve az énekhangjának a csiszolása követte. Olyan nagyszerű művészeknél tanulhatott, mint Jámbor László, Lendvai Andor, Palotai Árpád és Sípos Jenő. Most már sokkal lelkesebb volt annál, mint amikor korábban hegedülnie kellett. 1939-ben azonban kitört a második világháború.

Nemsokára Kövecses Béla is megkapta a behívó parancsot. Zászlósi rangban Erdélyben is harcolt és többször is összecsapott a szovjetekkel. Az egyik csata során eltalálták és keresztüllőtték a karját. A sebe olyan súlyosnak tűnt, hogy a katonaorvos le akarta vágni a kezét. A sebesült azonnal határozottan tiltakozott. Volt egy olyan érve, amivel igencsak meglepte a társait.

Azt kérdezte tőlük, hogy láttak-e már egyetlen félkezű operaénekest. Mert ő bizony arról álmodott, hogy színpadra lép, és tehetségével, zengő hangjával nyűgözi le a közönséget. Abban a pillanatban úgy tűnt, hogy erre semmi esélye sincs. Szovjet hadifogságba került, és nem lehetett tudni, hogy valaha élve kikerülhet-e onnan. A sebesülése azonban begyógyult, és hamarosan sor került élete első koncertjére: a többi hadifoglyot szórakoztatta énekével.

 

Újra otthon

A szovjetek könyörtelenül bántak a foglyaikkal, Kövecses Béla azonban óriási szerencsével túlélte a fogságot és hazatért. Ekkor már sokan tudták róla, hogy mennyire tehetséges, a tudását azonban még csiszolni kellett. Az Operaház baritonja, Jámbor László vette védőszárnyai alá. A fiatalembernek 1946 őszére sikerült valóra váltania nagy álmát, bekerült az Operaház társulatába.

A világháborút követő átmeneti időszak során a magyar művészek még utazhattak külföldre. Néhány fiatal operaénekes 1947-ben eljutott Rómába. A világhírű Manfredo Polverosinál tanulhattak. Hazatérése után kezdetben csak kisebb szerepeket kapott. Mást talán elkeserített volna ez a helyzet, ő azonban elszántan tanult, gyakorolt, és egyre több alkalommal állhatott ki a színpadra.

Míg korábban csak egy vagy két mondatot énekelhetett, mind több komolyabb szerepet bíztak rá. Talán az is szerepet játszott abban, hogy a nevét ma viszonylag kevesen ismerik, hogy a korszakban az operában számos olyan tehetséges énekes is fellépett, például Simándy József, Joviczky József vagy Laczó István. Nem lehetett könnyű feladat kitörni az ilyen sztárok árnyékából.

Kövecses Béla zárkózott, nyugalmat kedvelő ember volt. Szabadidejében a családja és a meghitt barátai társaságát kereste. Pályatársai kedvelték, mivel mindenkivel barátságos volt, és megőrizte fiatalkora egyenes, becsületes természetét. Nem vett rész a munkai cselszövésekben, intrikákban, nagy alázattal és odaadással készült a szerepeire.

 

A sikeres művész

Az Operaház tenorjaként több mint negyed évszázadon keresztül állhatott színpadra. Egyre több alkalommal bízták rá a darabok főszerepét, ráadásul a hangja felcsendült a Magyar Rádió adásaiban is. Ekkoriban az opera a legnépszerűbb műfajok közé tartozott, és az operaénekesek igazi sztárnak számítottak. Kövecses Béla is rengeteg rajongói levelet kapott. Kötelességének érezte, hogy megválaszolja a zenebarátok üzeneteit.

Ekkor lett egy nagyon szép új hobbija. Rajongói dedikált fényképeket kértek tőle, ő pedig megtanulta a fényképek előhívásának mesterségét. Válaszul olyan fotókat küldött, amelyeket saját kezűleg hívott elő. Másik hobbija a kertészkedés volt. Telket vásárolt magának a Balaton mellett, és itt nem csupán pihent, de szőlőt is telepített. Nem is akármilyet, hanem a legkiválóbb magyar fajtákat. Ezenfelül pedig hosszú évtizedeken keresztül itt élt a közelünkben, a Böszörményi úton. 1975-ben megkapta az érdemes művész kitüntetett címet.

Gyakran szerepelt vidéki rendezvényeken, és a nevét jól ismerték a német nyelvterületen is. Előszeretettel hívták meg nemzetközi operettestekre. Nagyon sokat tett azért, hogy a fiatalabb nemzedékek is megismerkedjenek az operával, rendszeresen fellépett matiné-előadásokon. Élete utolsó évtizedeiben továbbra is fontos, de már csak kisebb szerepeket játszott. Ezekre a fellépéseire ugyanolyan önfegyelemmel és szorgalommal készült fel, mint amikor egy-egy darab főszerepét bízták rá.

Nyugdíjba vonulása után a Magyar Állami Operaház magánénekeseként a családjának szentelte életét. 2000 nyarán, 82 éves korában hunyt el. Akik látták a színpadon, azok még ma is emlékeznek nagyszerű alakításaira Donizetti, Verdi, Goldmark, Puccini és Erkel Ferenc darabjaiban. Ha végigsétálunk a Böszörményi úton, egy pillantást vetve Kövecses Béla emléktáblájára, emlékezzünk mi is e kiváló hegyvidéki művészre.