Dacolva vésszel és viharokkal – február 21. az anyanyelv nemzetközi napja

Szerencsés az a nemzet, amelynek gyermekei korlátozások és a megtorlástól való félelem nélkül beszélhetik az édesanyjuktól örökségül kapott nyelvet. A huszadik század legvégén az UNESCO kénytelen volt kijelölni egy napot, hogy felhívja a figyelmet az egyes népek anyanyelvének fontosságára. Azóta február 21-én ünnepeljük meg azt, hogy milyen sokszínű a nemzetek nyelvi öröksége, és mennyire fontos, hogy ez a gazdagság megmaradjon a 21. században is.

A Kárpát-medencében élő magyaroknak ma már jobb a helyzetük, mint száz vagy ötven évvel ezelőtt. Hazánkban és a történelmi Magyarország helyén létrejött utódállamokban ugyanis a legtöbb helyen napjainkban minden magyar használhatja legértékesebb történelmi örökségünket, az anyanyelvünket.

Nem szabad azonban elfeledkeznünk arról, hogy ez nem volt mindig így. Az első világháborút követően honfitársaink milliói kerültek idegen uralom alá, és a megszállók első dolga sok helyen az volt, hogy korlátozzák, vagy teljesen betiltsák nyelvünk használatát. A helyzet nem javult 1945-öt követően sem. Közel fél évszázadon keresztül a szovjet befolyás alá került közép-európai országokban akadályozták a magyarul beszélni, gyermekeiket e nyelvre megtanítani akaró határon túli honfitársainkat.

Február 21-én, az anyanyelv világnapján éppen ezért ne feledkezzünk meg azokról a tanárokról, tudósokról, papokról és művészekről, akik segítették megőrizni legszebb hagyományainkat.

Egy nemzet hálája

1999-ben az UNESCO nem véletlenül választotta február 21-ét, amikor fel akarta hívni a figyelmet, milyen komoly veszély fenyegeti a nyelveket. Nem kevesebb háromezer olyan nyelv és nyelvjárás létezik, amelyet a megsemmisülés veszélye fenyeget. Egy év alatt kéttucatnyi ritka nyelv tűnik el. Ennek néha az az oka, hogy elfogynak, kihalnak egy adott nyelv beszélői, míg más nyelveket a hatalom nyomott el.

Ez volt a helyzet 1952-ben Délkelet-Ázsiában is. Február 21-én Dakka városában hatalmas tüntetést szerveztek az anyanyelvük megvédése érdekében. Ekkoriban a mai Banglades még Pakisztán része volt. Amikor a britek a második világháború után hátat fordítottak Indiának, az egykori gyarmatukat vallási alapon két országra osztották fel: Brit-India muszlim vallású lakói Pakisztánban kezdhettek új életet.

Csakhogy ez a régi Pakisztán igen furcsán mutatott a térképen. Egyik felében (a mai Pakisztánban) urdu anyanyelvű emberek éltek, a másik felében (a mai Bangladesben) viszont a döntő többség bengáli nyelvet beszélt. A helyzet fonákságát jól mutatja, hogy az új állam nagyjából úgy működött, mintha Európában Spanyolországot és Észtországot egy országnak nyilvánították volna.

A helyzetet még furcsábbá tette, hogy ha az akkori Pakisztán összlakosságát néztük, akkor sokkal többen beszélték anyanyelvként a bengálit, mint az urdut. Mivel azonban a politikai és a katonai hatalom szinte kizárólag az urdut beszélők kezében volt, így semmilyen jogot nem akartak megadni másodrendű állampolgárrá nyilvánított honfitársaiknak.

Dakkában a megmozdulásokat az egyetemi diákok vezették. Hetven évvel ezelőtt a rendőrség azonban tüzet nyitott a felvonulókra. Öt tüntető életét vesztette. A bangladesiek azóta is megemlékeznek róluk, és a haláluk napját nemzeti ünneppé nyilvánították. 1998-ban két Kanadában élő bengáli azzal a kérdéssel fordult Kofi Annan ENSZ-főtitkárhoz, hogy nyilvánítsa február 21-ét az anyanyelv világnapjává.

A hagyományok legfőbb őre

A kérelmezők felhívták a világszervezet figyelmét arra, hogy az egyes népek anyanyelve jelenti a kulturális és a nemzeti örökség megőrzésének leghatékonyabb eszközét. Gyorsan átalakuló világunkban nagy szükség van a nyelvi sokszínűség megőrzésére. A világszervezet ösztönzésére ezen a napon minden évben más fontos témát állítanak a programok középpontjába. Összpontosítottak már a gyermekek oktatására, a jelbeszédre, a többnyelvű oktatás nehézségeire, illetve megvizsgálták azt is, milyen hatással lehet az internet az egyes népcsoportok anyanyelvére.

A világnappal kapcsolatban talán az a legfontosabb megállapítás, hogy az anyanyelv minden egyes nemzet, nép és népcsoport legfontosabb kincse. A Kárpát-medence nagy részén ugyan nem fenyegeti olyan elnyomás az ott élő őshonos magyar közösségeket, mint amilyennel hetven évvel ezelőtt a bangladesiek szembesültek, ám érdemes komoly erőfeszítéseket tennünk a magyar nyelv ápolásáért, megőrzéséért és kinyilvánítani megbecsülésünket azok iránt, akik lehetővé tették, hogy honfitársaink szabadon beszélhessék, használhassák anyanyelvüket, függetlenül attól, hogy hol élnek.