2021-11-11
Fájdalom és boldogság – Polcz Alaine, a bölcs tanító
A Városmajor utcában, a 48/a ház falán két nevet találhatunk egy fehér emléktáblán. Mészöly Miklós Kossuth-díjas írót sokan ismerik, viszont jóval kevesebben tudják, hogy a több mint ötven éven át a Hegyvidéken élő felesége milyen sokat tett a válságba került emberek, mindenekelőtt a súlyosan beteg gyermekek érdekében. Érdemes megismerni e nehéz sorsú, ám erős asszony életútját.
A Hegyvidék utcáit járva fél évszázadon keresztül szinte mindennap találkozhattunk a kolozsvári születésű Polcz Alaine-nel. A pszichológus, író, az emberi lélek legsötétebb mélységeinek kutatója hozta létre a hospice-mozgalmat, és munkásságával rengeteg szakemberre, szülőre és gyermekre gyakorolt óriási hatást.
Elmerészkedett oda, ahová rajta kívül kevesen mertek. Foglalkozni kezdett a súlyosan beteg gyermekek félelmeivel, és amikor felfedezte, hogy ezzel kapcsolatban rendkívül sok tennivalónk van, elszántan szembeszállt a világgal, hogy boldogabbá tegye a legkisebbeket.
Valóságos forradalmat robbantott ki, amikor a súlyosan beteg gyermekek lelki bajait megvizsgálva rádöbbent arra, hogy mennyire fontos a család és a szülő szerepe. Abban a korszakban országszerte bevett szokás volt, hogy a szülők hetente csupán egyetlen órára mehettek be még a gyógyíthatatlan kicsikhez is.
Polcz Alaine azonban úgy döntött, ez nem maradhat így. Szembeszállt a szokásjoggal, és kivívta, hogy a gyermekonkológiai részlegeken a szülők mindennap legalább egy órára meglátogathassák a kis betegeket. Ez látszólag nem volt nagy dolog, mégis boldogabbá tette számtalan gyermek rövid életének legnehezebb időszakát.
A szenvedés tüzében
Polcz Alaine Kolozsváron született, 1922-ben. A viszonylag boldog gyermekkort egy szeretethiányos serdülés és házasság követte. Az esküvő jelenthette volna azt is, hogy elkezdődik Alaine életének legboldogabb időszaka, ehelyett kezdetét vette az iszonyatok és a szenvedés sorozata.
Hogy milyen megpróbáltatásokon keresztül kellett átmennie neki és mindazoknak a lányoknak, asszonyoknak, akik átélték a második világháborús vereséget követő szovjet megszállást, onnan tudjuk, hogy feljegyzett mindent, és a 20. század második felének egyik legkönyörtelenebb, felkavaró, mégis intim hangulatú könyvében a nyilvánosság elé tárta. Csakhogy nem azonnal.
Csupán a rendszerváltás után nyílt lehetősége arra, hogy megjelenjenek az Asszony a fronton regényben összefoglalt emlékei. Magyarországon ugyanis fél évszázadon keresztül – rengeteg traumát okozva – tilos volt arról beszélni, hogy 1945-ben a megszálló szovjet csapatok állománya tömegével erőszakolta meg a magyar nőket. Polcz Alaine volt az első, aki megtörte a hallgatás csendjét. A könyvével megdöbbentette az olvasóit. Amit papírra vetett, az nem könnyű olvasmány, nehéz lapról lapra végigmenni azon, amit ez a kezdetben tanácstalan, külső útmutatást kereső fiatalasszony átélt.
Kolozsváron sokan azt hitték, egy boldog korszak kezdődik, újra pezsgett a szellemi és a kulturális élet, remek lehetőségek nyíltak meg az addig elnyomott magyar kisebbség előtt. Az álmok szertefoszlottak, mindennapossá vált a nélkülözés, az éhezés, végül nőkre katasztrofális helyzetben találták magukat. Polcz Alaine később nem véletlenül fordult a halál és a gyászkutatás felé. Támadói erőszakjába majdnem belehalt, és ez egy életre begyógyíthatatlan sebeket hagyott a lelkén. Azonban hihetetlen erősnek bizonyult.
Elindult a maga útján. Hátrahagyta mindazt, amit elviselhetetlennek talált. Például, ahogy a saját anyja szólt rá, hogy ne beszéljen a megerőszakolásokról, mert ilyesmi egyszerűen nem történhetett meg. A polgári családok azért hallgattak ötven éven át, mert szégyenkeztek, a kommunista államhatalom pedig azért tiltotta az igazság kimondását, mert nem akarta, hogy folt essen a „felszabadulás” mítoszán. A szenvedés, a kínzás és a nélkülözés után Budapesten kezdett új életet.
A tudós gyógyító
Pszichológiát tanult az ELTE-n. 1949-ben immár egy teljesen új világban nemcsak diplomát szerzett, de férjhez is ment. Mészöly Miklós íróval hosszú évtizedeken át itt élt a kerületünkben.
Háborús emlékei erőssé tették, és a szenvedés erejét arra használta fel, hogy jobbá tegye a legelesettebbek életét. Először művészeti terápiát tartott elmebetegeknek, később a játékot próbálta meg bevonni a gyógyítás folyamatába.Gyógyító angyalként dolgozott a gyermekklinikán.
Rengeteget segített a súlyos beteg gyerekeknek és hozzátartozóiknak. Tudását igyekezett minél szélesebb körben közkinccsé tenni. Szakmunkákon kívül ismeretterjesztő és szépirodalmat is írt. Törekedett arra, hogy megismerje a gyermekek világát, gondolkodásmódját. Nem csupán a halál pszichológiájával foglalkozott behatóbban, hanem egy olyan területtel is, amiben mindennél tisztábban érvényesül az élet elemi ereje.
A gyermekpszichológia egyik úttörőjének tartják. Tanítványaival együtt igyekezett levenni a gyász terhét a túlélőkről. Amikor megjelent az önéletrajzi írása, azt azonnal az év könyvének választották. Mindenki másnál jobban értette az emberi lélek és az élet csodáit. Idős, tapasztalt emberként is ugyanolyan kíváncsisággal figyelte a világot, mint végzős egyetemista korában.
A betegeknek és a hozzátartozóiknak csodálatos órákat szerzett derűjével és életszeretetével. A haldoklók mellett szolgálva megtanulta, mennyire fontos örülni a szép, de múló pillanatoknak. Munkássága elismeréséül 2001-ben megkapta a Köztársaság Magyar Érdemrend középkeresztjét.
2007 őszén hunyt el, és a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra. Élete utolsó esztendeiben mennyei nyugalommal mesélt arról, hogy összességében elégedett lehet. Szerette a környezetét, a gyerekeket, a barátságot és a művészetet, úgy gondolta, hogy a világ mégiscsak gyönyörű.