Erők aktív küzdelme, tüzes lobogás – Gadányi Jenő festőművész

Kassák Lajos, a Kossuth-díjas író és költő központi szerepet játszott a magyar avantgárd mozgalomban. Kevés barátja közé tartozott egy zárkózott, igényes és szenvedélyes festő, Gadányi Jenő. Kassák szerint a tizenöt éven át a Kiss János altábornagy utcában élő mester művészete „csupa bensőséges izgalom, ellentétes erők aktív küzdelme, tüzes lobogás”.

Nem csak ő rajongott Gadányiért. Egy egész nemzedéknyi fiatal művész nézett fel a világháborút követő évtizedekben a maga útját járó művészre.

 

A kihagyások művészete

Gadányi Jenő 1896-ban született Budapesten. Még javában tartottak a boldog békeidők, amikor nyilvánvalóvá vált a kisfiú tehetsége, és hogy figyelmét a minket körülvevő természet egyetlen apró eleme sem kerüli el. Mindenekelőtt az állatok érdekelték, gondosan tanulmányozta mozgásukat, testfelépítésüket. Mivel a tanárai is felfigyeltek szorgalmára, odaadására, ezért azt javasolták, hogy 1910-ben tanuljon tovább az Országos Magyar Királyi Iparművészeti Iskolában.

Új környezetében remekül megállta a helyét. A festő szakon tanulva már elsőéves korában díjat nyert. Mestereitől rengeteget tanult, és nem csupán a szakmai titkokat leste el tőlük, de egyre jobban elmélyült az elméleti képzettsége is. Ekkor gondolkozott el először alaposabban az esztétikum titkairól.

Kialakult benne az a meggyőződés, hogy egy mű szépségét önmagában az alkotásban kell megkeresni, felfedezni, és alapvető hiba volna, ha külső, a képen kívül eső jelenségekkel vetnék össze. Aki ugyanis így tesz, az megszünteti a műalkotás és a befogadó közötti közvetlen kapcsolatot.

A történelem mindent megtett azért, hogy ez a fennkölt és bensőséges kapcsolat megszűnjön az ifjú Jenő és a művészet között. Kitört a világháború, és a gyermekből egy csapásra felnőtt lett, amikor félbe kellett hagynia a tanulást, hogy bevonuljon katonának.

 

Rögös utakon

Gadányi Jenő is azon magyar művészek közé tartozik, akik fegyverrel harcoltak az ellenség ellen. A Monarchia hadseregének egyenruhájában is ugyanolyan konok elszántságról tett tanúbizonyságot, mint később is. Nem rettent vissza a küzdelemtől. Olyan súlyosan megsebesült, hogy hosszú időre kórházba került. Csak lassú felépülése után térhetett vissza a polgári életbe.

Közben körülötte gyökeresen megváltozott a világ, Gadányi Jenő azonban továbbra is a maga útját járta.

Visszament a középiskolába, és a felgyógyulása után sikeresen leérettségizett. Gyakran vetették a szemére, hogy túlságosan elvont, amit csinál. Az ilyen vádakat azzal hárította el, hogy a művészeti tevékenység nagyon is emberi alkotófolyamat. Ha neki, a festőnek megvan a maga alkotóképessége, akkor igenis lesz olyan embertársa, aki képes befogadni, megérteni a mondanivalóját.

Ehhez azonban tovább kellett képeznie magát. Nem érte be félmegoldásokkal, beiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára. A sors ekkor végre a segítségére sietett. Édesanyja ugyanis nem volt más, mint Vaszary Katalin, vagyis a francia posztimpresszionizmus és a hazai plein air stílus nagymesterének számító Vaszary János húga.

A nagybácsival a főiskolán találkozott újra. Vaszary János nem csupán tehetséges képzőművész volt, de támogatta a két világháború közötti időszak ifjú tehetségeit. Érthető módon nagyon örült annak, hogy ezek egyike a saját családjából került ki.

A főiskolán Gadányi mind többet foglalkozott a tömeg és a művész kapcsolatával. Nyíltan elutasította a középszerűséget. Úgy vélte, nem az embertömegek tudatlansága az oka az ízléstelenségnek. Hogy a tömeg oly nagymértékben lelkesedik az alantas dolgokért, annak az a magyarázata, hogy a civilizáció kezdetétől fogva tehetségtelenek végtelen sora mérgezte meg az ízlését.

Ezt a jelenséget azzal próbálta ellensúlyozni, hogy zarándokútra indult a korszak legjelentősebb európai művészeti központjába, Párizsba. Élvezte, hogy eredetiben láthatja Picasso, Matisse és Léger remekműveit. Ekkor már a nagyvilág is felfigyelt rá. 1927-ben önálló kiállítást rendezhetett Németországban.

 

Az érett művész

A lassú önmagára találás korszaka 1930-ban ért véget. Jó néhány barátot szerzett Kassák környezetében és a konstruktív festők között. Kialakult saját, markánsan egyéni stílusa is, ráadásul egyre több elméleti kérdésben fejtette ki a nézeteit. Munkái annyira megtetszettek Rippl-Rónai Józsefnek, hogy a mester javaslatára díjat kapott a Szinyei társaságtól. Gadányi pályafutására jellemző, hogy ez volt az első, ám utolsó hivatalos méltatása a munkásságának.

Ahogy teltek az évek, egyre inkább befelé fordult. Kedvelte a szimbólumokat, amelyeket megpróbált egy fantasztikus álomvilág látomásokkal teli víziójában megragadni. Úgy vélte, akkor lehetünk igazán emberiek, ha jelentéktelennek látszó dolgokról is jelentős gondolataink támadnak.

Képein nagy szerepet kaptak a színek és az asszociációs motívumok is. Műveit több alkalommal állították ki idehaza, és 1945 telén Párizsba is eljutott velük. Hatalmas kitartásról és alkotóerőről tett tanúbizonyságot. Megpróbált szembeszegülni a harmincas évek második felének folyamataival, majd kis híján térdre kényszerítette az újabb világháború. Rendíthetetlenségével lenyűgözte fiatalabb pályatársait. Sokan néztek fel rá, ám a legtöbben képtelenek lettek volna olyan elszántan kitartani az elveik mellett, mint ő.

1945 után neki is új életet kellett kezdenie. Három éven át tanárként dolgozhatott az Iparművészeti Főiskolán. A sztálini önkény azonban rá is lecsapott: kirúgták a főiskoláról, és nyugdíjba kényszerítették. Ekkor alkotta meg legmonumentálisabb alakjait és lenyűgöző, látomásszerű tájképeit. Élete akkor fordult jobbra, amikor felköltözött ide, a Németvölgybe. Amikor 1960-ban elhunyt, a pályatársai úgy érezték, lezárult a magyar festészet egyik fontos időszaka. A halálát követően ismét bekerült a köztudatba, és az emlékét jó néhány kiállítás őrizte meg az elmúlt hatvan évben.