Torda – egy nemes város az Aranyos partján

Az Aranyos folyó partja már a történelem hajnala óta lakott terület lehetett. Három oka volt annak, hogy az ősi törzsek már olyan korán szemet vetettek e tájra. A környéken kincset érő sót bányásztak, ráadásul, ahogy azt az Aranyos folyó neve is sejtetni engedi, a nemesfémből is bőven találtak az aranymosók és a bányászok. Emellett fontos útvonalak vezettek errefelé. Minden adott volt tehát ahhoz, hogy a Rákos patak és az Aranyos összefolyásánál kialakult településből Erdély leghatalmasabb, meghatározó jelentőségű városa legyen.

Hogy ez mégsem így történt – Tordában ma 40 ezernél is kevesebben élnek –, abban fontos szerep jutott a történelem viharainak, a második tatárjárásnak és a magyarok széthúzásának. Érdemes megnézni, mire tanít minket e város történelme.

 

Torda aranykora

A mai Tordán és környékén dolgozó régészek feltárták az ősi római Potaissa romjait. A hódítók erődöt építettek a folyó partján, ahol komoly erőket állomásoztattak. Az itteni kincsek híre messze földre eljutott: Torda előfutárának nevét Ptolemaiosz, a híres ógörög tudós is ismerte. A rómaiaknak azonban a rövid uralmuk végén távozniuk kellett, mert Erdélyt sem kerülte el a népvándorlás kora. A viharos évszázadokból Közép-Európa szívében a magyarok királysága emelkedett ki.

Honfoglaló őseink az első pillanatoktól kezdve tisztában voltak azzal, mennyire fontos Erdély aranya és a kincset érő só.

A várost oklevélben először 1075-ben említették meg. A neve valószínűleg egy ősi, talán türk eredetű magyar névből, a Turdából ered. I. Géza királyunk írástudói latin nyelven vetették pergamenre a sóvárakat tisztázó sorokat, ám a várost és a folyót is a magyar nevével jelölték. Az itt élő emberek immár több mint egy évezrede ragaszkodnak az ősi elnevezéshez. A város a korai Árpádok idején gyors fejlődésnek indult. A sókereskedelem busás jövedelemmel járt.

A tordaiak meggazdagodtak, hála a sóbányáknak, a kereskedelemnek és az aranybányákból befolyó jövedelemnek. A településük kétszáz éven keresztül töretlenül fejlődött. Magyarország ekkoriban Közép-Európa legjelentősebb királyságának számított, a belső megosztottság azonban aláásta a magyarok erejét, így nem tudtunk kellő hatékonysággal védekezni, amikor 1241-ben egy minden korábbinál szörnyűbb ellenség támadt ránk.

 

Töretlen elszántsággal

A tatárjárás idején Batu kán ázsiai hordái földig rombolták Torda városát. A romok közé visszatérő IV. Béla királyunk kénytelen volt szinte a semmiből újjáépíteni az országot. Negyvenévnyi munka és erőfeszítés után úgy látszott, hogy a magyarok birodalma kiheverte a keleti szomszéd pusztítását.

A tordaiak újjászervezték a sóbányászatot, az arany kitermelését, és felélesztették a kereskedelmet. Csakhogy 1285-ben a tatárok visszatértek. Az akkori uralkodó, IV. László folyamatosan küzdött a saját nagyurai ellen, és Magyarország politikai válságára felfigyeltek az Arany Horda földjén is. Az ottani kán, Talabuga Batu dédunokája volt. A szövetséges tatárokkal úgy törtek be Magyarországra, mint IV. Béla idején. Most azonban nem elfoglalni akarták az országot, hanem a magyarok kincseire fájt a foguk. 

Talabuga hordái ellenállásba ütköztek, Pest előtt szétverték őket a király és a bárók hadai. A visszavonuló mongolok Erdély felé vették az irányt. Bár az aranyosi székelyek bátran szembeszálltak a tatárokkal, a mongol hadak ismét földig rombolták Torda városát. Éveken át úgy tűnt, esély sincs az újrakezdésre.

 

Az országgyűlések városa

Tordán már 1288-ban is tartottak országgyűlést. 1505-ben itt újították meg a három erdélyi nemzet, a magyar, a székely és a szász unióját. János Zsigmondot is a tordai országgyűlés ismerte el 32 évvel később Erdély fejedelmének. Torda fontosságát jól mutatja, hogy minden más városnál több, nagyjából 127 alkalommal tartottak itt országos gyűlést Erdély vagy éppen az egész ország nagyjai. Eljött ide IV. László, Károly Róbert, valamint Mátyás király is. Ő 1463-ban döntött úgy, hogy megsegíti Vlad havasalföldi fejedelmet, azt az uralkodót, akiről később Drakulát mintázták az írók.

A történelem több megpróbáltatást tartogatott a város számára. 1601-ben magyar lakosságát lemészárolták a császári seregek, Torda azonban nem adta meg magát. A város megint újjáépült, és az országgyűlés nemes várossá nyilvánította. 1849-ben Petőfi Sándor itt találkozott utoljára a feleségével a segesvári csata előtt. Az első világháború előestéjén a lakosság háromnegyede még magyar volt, ám 2011-re ez az arány tíz százalékánál is kevesebb lett. Torda közepes nagyságú településként mind a mai napig létezik, és halványan, de ma is őrzi a magyar évszázadok emlékét.

Magyarországon Hódmezővásárhely, Kiskunfélegyháza és Bihartorda a testvérvárosa. Érdemes ellátogatni ide, meglátogatni a sóbányát, ősi templomait, az óvárat és a közelben található tordai hasadékot.