A magyar balettművészet nagyasszonya – Ugray Klotild

A második világháborút követően éveken át bizonytalanságban éltek a magyar szellemi élet képviselői. Az nyilvánvaló volt, hogy véget ért a nagy világégést megelőző politikai korszak, ám senki sem sejthette, hogy mit tartogat a magyar művészek, gondolkodók, tudósok számára a jövő. Sokan abban reménykedtek, hogy a korábbi megpróbáltatások után jobb korszak köszönt reánk, és megújulhat, újra virágozhat a hazai kulturális élet.

Nem ez történt. Megtorlások, korlátozások, ideológiai átnevelés következett, ahogy Sztálin kiszolgálói bevezették a szovjet mintájú kulturális rendszert idehaza is. Akadt azonban egy olyan művészeti terület, amelyet annyira nem rázott meg a nagy átalakulás. Az oroszok ugyanis mindig is kedvelték a balettet, és ezt a kulturális örökségüket itthon is átvették.

Éppen ezért támogatták a balett fejlődését. Természetesen a magyar művészeknek is idomulni kellett a szovjet elvárásokhoz, ám a hazai színpadokon fellépő táncosok minden különösebb gond nélkül vették ezt az akadályt is. Szovjet táncmesterek érkeztek, akik klasszikus orosz darabokat tanítottak be honfitársainknak. Az idelátogató sztárok örömmel tapasztalták, hogy milyen jó képességűek a magyar társulatok.

Bár a hagyományos magyar táncművészet visszaszorult, balettelőadásokat továbbra is gyakran lehetett látni. Ebben az időszakban sok tehetséges táncos lett a közönség kedvence. Közéjük tartozott egy karcsú, határozott fellépésű, magabiztos viselkedésű fiatal nő, Ugray Klotild is.

 

A sikeres élet titka

Amikor húsz évvel ezelőtt elhunyt, a tanítványai és rajongói megpróbálták áttekinteni, mi lehetett a Liszt-díjas balettmester sikerének a titka. A tehetségéhez egy pillanatig nem férhetett kétség, ám valami másra is szükség volt ahhoz, hogy kiemelkedjen a negyvenes és ötvenes évek erős mezőnyéből. Valószínűleg önfegyelme, magabiztossága, szorgalma és kitartása jelentette a siker kulcsát.
 

A színpad majdani sztárja 1932-ben született, Budapesten. Hasonlóan a legtöbb kislányhoz, nagyon hamar táncolni kezdett. Eltérően azonban a legtöbb kortársától, már kilencévesen eldöntötte, hogy ezt az életpályát választja magának. Beiratkozott Jármay Edit képzőjébe, később pedig a korszak leghíresebb mesterétől, Nádasi Ferenctől tanult. A családot nem kerülték el a második világháború megpróbáltatásai. Budapest ostroma során megölték Klotild bátyját, a tizenéves Károlyt.

A fiatal lány az 1945-öt követő időszakban a táncban keresett menedéket. Jármay és Nádasi is felfigyelt arra, hogy a tanítványuk milyen tehetséges és fegyelmezett. Klotild nem csupán sikeresen végezte el az iskoláit, de kiemelkedő teljesítményéért többször is kitüntették a legjobb hallgatóknak járó aranyéremmel. 1947-től immár az Opera balettiskolájában tanult. A közönség először 1950 tavaszán láthatta a színpadon.

Először a János vitézben mutatkozott be. Nagyon hamar bekerült a legismertebb hazai sztárok közé. 1953-tól kezdve már nem csupán kartáncosként találkozhatott vele a közönség, de egymás után kapta a főszerepeket. Ekkor már rá irányult a reflektorfény A diótörőben. A közönséget lenyűgözte energiájával, eleganciájával, a rendezőket pedig megbízhatóságával és szorgalmával.

 

A legjobbak között

1958-ban már itthon és külföldön is elismert sztárként ment feleségül a színházi élet egyik meghatározó alakjához, a nála tíz évvel idősebb Karády Bélához. A férje Fényes Szabolccsal együtt sokat tett azért, hogy az ötvenes és hatvanas években is megmaradhassanak a szórakoztató műfajok, az operett, a revü, a varieté és a kabaré. Évtizedeken keresztül jó kapcsolatot ápolt a magyar politikai vezetéssel és a szovjet művészvilág legnagyobb csillagaival.

A párfogoltjai közé tartozott többek között Gálvölgyi János, Medveczky Ilona, Rodolfo és Alfonzó is. Természetesen mindent megtett azért, hogy felesége pályafutását egyengesse. Ugray Klotild hamarosan világ körüli útra indulhatott.

Bejárta a Szovjetunió legjelentősebb színházait, és az igényes orosz közönség előtt lépett fel. Remekül megállta a helyét, és azokon a színpadokon is nagy sikert aratott, amelyeken előtte és utána a leghíresebb sztárok léptek fel.

Hamarosan a nyugati balettrajongók is találkozhattak vele. Előbb Skandináviában szerepelt, majd eljutott Angliába, Franciaországba és olyan távoli helyekre is, mint Egyiptom vagy Vietnam. 1964-ben megkapta a Liszt Ferenc-díjat. A hetvenes években már nemcsak szerepelt, de tanított és irányított is. Balettmesterként dolgozott az Operaházban és a fővárosi Operett Színházban. 1976-ban költözött a XII. kerületbe, ahol az élete végéig lakott. Az Operaház a társulat örökös tagjává nyilvánította.