Vizet, jeget vegyenek! - Régi árusok a Hegyvidéken

Habár a XII. az egyetlen budai kerület, amelynek nincs közvetlen érintkezése a Dunával, a Hegyvidék mindig is híres volt a forrásairól. Ez a kerület biztosította a budai vár vízellátását, így a 15. századtól a magyar királyok is a svábhegyi források vizét itták. Mindezek ellenére a 19. században Buda és a Hegyvidék nagymértékű fejlődését a helybéli kutak és források nem tudták teljes egészében kielégíteni, így megjelentek a vizesemberek, vízárusok, Duna-vizesek, akik pénzért árulták a vizet. 

 

Duna-vizesek

A XIX. század pesti és budai utcáinak megszokott alakja volt a Duna-víz-árus, aki kétkerekű szamaras szekerével házról házra járva árulta a frissítő nedűt. Pesten a belvárosban sokan a magánkutak vizét itták, de mosáshoz vagy főzéshez a Duna lágyabb vizét használták. A vízhordók többnyire tótok vagy svábok voltak, akik a német Donauwasser – magyarul Duna-víz – szinte felismerhetetlenségig eltorzított kiejtésével, Tónavósz kiáltozással járták az utcákat. Eleinte gyalogosan puttonyokban, majd szamárháton, később lovaskocsikkal is szállították az értékes vizet. Az 1850-es években 20-25 ilyen vízárusról tudunk, de az 1870-es évekre számuk már megközelítette a 100 főt is. 

A víz árát a folyótól vagy kúttól megtett távolság, illetve a villák vagy bérházak emelete határozta meg. Az árusok felosztották egymás közt a városrészeket, és mindegyiküknek megvolt a saját területe, így nem keresztezték egymás útját. Természetesen nemcsak a Dunából hordták az árusok a vizet, hanem a jobb vízű kutakból forrásokból is. Mivel a Hegyvidék igen gazdag volt forrásokban, így itt inkább a környékbeli kutakból hordták a friss vizet az árusok, az olcsóbb nyers Duna-vizet pedig csak a tisztálkodáshoz vagy állatok itatásához vásárolták.

Az egykori Németvölgyi úton is állt hajdan a Szürke Csacsi vendéglő, ami nevét is onnan kapta, hogy itt pihentek meg a Duna-vizet áruló sváb fuvarosok, és tőlük vették a hegyi vízszállítók a vizet, megtöltve a szamaraik két oldalán lógó puttonyokat. A források friss ivóvízét a vízhordó emberek a nyaralókba szállították, vagy kevésbé tehetős családoknál az asszonyok puttonyokban, kannákban naponta vitték a házakhoz. A gazdagabb családoknál, ha kellett, a házvezetőnővel, a cseléddel egyeztetett időpontban külön kérésre is szállítottak vizet, de olyan is előfordult, hogy a cselédek és szolgálóleányok hordták.

A vízvezeték-hálózat kiépüléséig nagy kincs volt a friss ivóvíz, beosztással és mértékkel lehetett belőle fogyasztani. A módosabbaknál a különleges ételekhez, italokhoz, teához mindig a hűvös pincében félrerakott kannában lévő friss forrásvizet használták. Hogy milyen értékes és fontos volt a víz, jól mutatja, hogy Ferenc József a budai várba is a 250 kilométerre lévő Schönbrunnból szállította maga után a vizet, míg Erzsébet királyné a svábhegyi források vizét itta.

Ugyanakkor mind a hegyen, mind a városban egyre súlyosbodó problémává vált a meggyarapodott lakosság egészséges ivóvízzel való ellátása. A Fővárosi Közgyűlés hosszas tárgyalások után döntött az egységes vízhálózat kiépítééről, ami a Hegyvidéken az 1880-as évek elején meg is valósult. Ezzel a Hegyvidéken kiépült az első komolyabb vízvezetékrendszer, ami hatalmas mértékben növelte a hely látogatottságát és beépülését. A vízmű kezdeti kiépítésével közel sem oldódott meg a vízhiány a Hegyvidéken, amit több komolyabb fejlesztés, medence kiépülése és végül a Svábhegyi víztorony oldott meg huzamosabb ideig.

 

Jegesek

Manapság megszoktuk, hogy az italokat és a romlandó ételeket a hűtőből vagy a mélyhűtőből vesszük elő. Mivel azonban a hűtők csak az 1930-as évektől kezdtek megjelenni, és akkor sem voltak gyakoriak, a víz és a romlandó áruk hidegen tartása komoly feladat volt, ami külön helyiséget igényelt. Ezek voltak az úgynevezett jégvermek, ahol minden becsesebb ételt és italt tartottak a tulajdonosok.

A jégverem egy földbe ásott, téglával vagy kővel kirakott, szalmával bélelt széles gödör volt. Fölé vagy mellé építettek egy fából ácsolt emelvényt, ami apró ajtóval volt ellátva. Ezt a gödröt töltötték meg jéggel, így a fölötte és a körülötte lévő részen az ételek hűtése biztosított volt. A Hegyvidéken több nagyobb vendéglő és módosabb villa volt, hogy a háznép vagy a vendégek hideg friss ételhez és italhoz jussanak. Egyértelmű, hogy a Hegyvidék és Buda kiemelten gazdag volt a jégvermek tekintetében. Ezt az emléket őrzi a mai napig a Jégverem utca Budán.

Nem véletlen, hogy az újságokban több ilyen jégverem építéséről beszámoltak, köztük a legismertebb vendéglőknél, mint a Fácán vagy a Diszónófő. A jégvermeket leginkább a téli hónapokban a környező folyókról, tavakról vágott jégtömbökkel töltötték meg.

Ha vastagra hízott a jég, akkor kezdték el felvágni a jeget, és a jegesek rudakban szállították ki azt hatalmas szekereken, később teherautókon is, mivel a vizesekkel ellentétben a jegesek az 1960-as években is elterjedtek voltak. A jegesemberek szorgosan járták Budát, kiemelten a hegyvidéki részeket. Előfordult, hogy itt is próbáltak ügyeskedni az emberek, mivel többször beszámolnak róla a hatóságok, hogy a jegesek nagy százalékban használnak hibás vagy megbuherált mérleget, ezzel is becsapva a vásárlókat. 

Annak ellenére, hogy jéggel voltak megtöltve ezek a vermek, sokszor kigyulladtak, mivel a tetejüket legtöbbször náddal vagy száraz ággal takarták be. Azonban nemcsak a tűz jelentett veszélyt a korabeli hűtőkamrákra, hanem a különböző állatok is igyekeztek bejutni az éléskamrába egy-egy falatért.

Az egyik korabeli újság így számolt be az egyik ilyen betolakodóról az 1890-es évek végén. „A svábhegyi villák egyikének virágágyai között egy rókát fogtak a napokban, mely jó idő óta dézsmálgatta a villa-tulajdonos által jégvermében tartott ízletes falatokat. Végre is gyanítani kezdték a tolvajt, s csapdákat tettek ki, melyek közül az egyikbe aztán csakugyan belekerült a libatolvaj, és szép vörös bundájával fizette meg vakmerőségét.”

Később jéggyárak és jégkészítő gépek jöttek létre, amelyek már hasábra vágott kész jeget készítettek, így a jég kivágásának fizikai munkája eltűnt, a jegesek azonban megmaradtak, akik kihordták ezeket a rudakat. Az 1950-es években is több tanulságos történetet lehet olvasni a jégszállításról. Az egyik újság arról számolt be, hogy miért fontos jóban lenni a jegessel.

„Jeges! Itt a jegeees!... – kiáltja lent az udvaron egy tenori hang. Fázósan megborzongunk. Odakünn nyolc fokot mutat a hőmérő, bent a szobában ismét tüzelő került a kályhákba. A jegesember árván ácsorog az udvar keramitkockáin, hiába vár kuncsaftra. Kinek kell ilyenkor jég?

De íme, valakinek mégis kell. Krajcsovics néni totyog át az udvaron, karján rossz szatyor, ö az egyetlen jégvásárló. Szomszédom nevetve nézi s megkérdi: – Minek magának a jég ilyen hidegben. Krajcsovics néni? Az öregasszony ravaszkásan hunyorít, hangját lehalkítja: – Gondolni kell a jövőre is. Ez a jó ember nem felejti el, hogy én ilyenkor is vettem tőle. S majd a nyáron, amikor maguk sorba állnak jégért, nekem akkor is jut mindig.”

Habár ma már a víz és a jég is elérhető a háztartásokban, ne felejtsük el, hogy elődeinknek mennyit kellett dolgozni azért, hogy mi ilyen kényelmes és vízben gazdag életet élhessünk.