Együttélés és többnyelvűség – egy tudós a Márvány utcából

Az elmúlt bő száz esztendő történelmi viharai nem segítették elő a Kárpát-medencében elő népek harmonikus együttélését, ehelyett megnehezítették a közös célok kijelölését és megvalósítását. Ám akadtak olyan gondolkodók, akik felismerték, mennyire fontos, hogy ismerjük szomszédjainkat, és a közös múltunkat indulatok nélkül feldolgozva törekedjünk az együttélésre. Közéjük tartozott dr. Sziklay László hegyvidéki irodalomtörténész, a magyar–szlovák kulturális örökség legtekintélyesebb ismerője és gondozója.

A történelmi Magyarország ősi városaiban sétálva viszonylag ritkán bukkanunk többnyelvű emléktáblákra, köztéri feliratokra, és eltekintve a szobrok mellett feltűnő, a turistáknak szánt angol nyelvű tájékoztató szövegektől, hiába keressük az itt élő népek közös múltjának emlékeit. A Márvány utcában sétálva éppen ezért érdemes megállni a 40-es számú ház előtt. Nagy Lajos készítette el a kerületünkben élő és alkotó irodalomtörténész, dr. Sziklay László domborműves emléktábláját.

Jólesik azt látni, hogy a kőlap tanúsága szerint az első magyarországi Szlovák Nyelv és Irodalom Tanszék megalapítójáról a hazai szlovákság képviselői, így a Hegyvidéki Szlovák Kisebbségi Önkormányzat és a Magyarországi Szlovák Írók és Művészek Egyesülete sem feledkezett meg. A kassai születésű Sziklay László rászolgált arra, hogy az emléke Budapesten ugyanúgy fennmaradjon, mint gyermekkorának színhelyén, az ősi észak-magyarországi városban.

Felvidéki kedélyesség

A 19. század második felében és a 20. század hajnalán Kassa a magyar kultúra ugyanolyan fellegvárának számított, mint Debrecen, Kolozsvár, Szeged vagy Győr. A Felvidéken viszonylagos békességben éltek együtt a magyarok, a németek és a szlovákok. Jókai Mór, Krúdy Gyula és Mikszáth Kálmán műveiből jól ismerhetjük ezt a korszakot. A különböző népcsoportok többnyire jól kijöttek egymással.

Erre példa Sziegler Vilmos kereskedő. A kassai polgár családja Sziklayra magyarosította a nevét, és a később a kerületünkben élő Sziklay Lászlót az édesapja Kolozsvárra küldte az egyetemre. A Sziklayak hamar bekapcsolódtak az északi megyék kulturális életébe. Ám hasonlóan az ottani magyar közösség többi tagjához, őket sem kímélték a nehézségek.

László 1912-ben született, ám édesapjának, Ferencnek el kellett köszönnie a családjától, és a fronton küzdenie Magyarországért. Az oroszok, a románok és az olaszok ellen is harcolt. Bár a háború túlélői közé tartozott, nem örülhetett az új békének.

Kassát hamarosan Csehszlovákia részévé nyilvánították. Más talán átmenekült volna a határ magyar oldalára, ám Sziklay Ferenc úgy döntött, hogy a szülőföldjén marad, és mindent megtesz a magyar kultúra megmaradásáért.

Az útkeresés évei

A fiát hazafiasságra, ám a többi népcsoport tiszteletére nevelte. Példát mutatott Lászlónak azzal is, hogy magyarra fordította szlovák és cseh írók munkáit. A szülői ház jó útmutatást adott a következő Sziklaynak. László Budapesten, a Pázmány Péter Tudományegyetemen diplomázott le. Ebben a korban természetes volt, hogy a magyar tudományos élet képviselői folyékonyan beszélnek több idegen nyelven. Ezért senki sem csodálkozott, hogy a középiskolai tanári oklevelet szerző László jól tud franciául és németül, ráadásul szlovák nyelvből is lediplomázott.

László az édesapja útmutatását követve hidat akart teremteni a szlovákok és a magyarok között.

Tanérként helyezkedett el, és 1941-ig Nyíregyházán, illetve Debrecenben tanított. A második világháború előestéjén ismét magyar zászló lobogott Kassa fölött, László pedig visszatért Kassára, és tanítani kezdett.

Az édesapja 1943-ig az ottani tankerület főigazgató-helyetteseként próbálta újjáéleszteni a két világháború közötti időszakban megnyomorodott magyar közoktatást.

Újra Budapesten

1945-ben úgy tűnt, semmivé foszlanak a két Sziklay erőfeszítései. A szülőföldjük ismét csehszlovák uralom alá került, majd a térséget ugyanúgy megszállták és a maguk képére formálták a szovjetek, mint Magyarországot. Lászlónak el kellett jönnie a szülőföldjéről, és tudósként Budapesten kezdett új életet.

Az ötvenes évek derekán bekapcsolódott a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézetének munkájába. A gyökereiről és a szűkebb pátriájáról azonban egy pillanatig sem feledkezett meg. Tanulmányozta a Kárpát-medencei népek együttélésének legfontosabb kérdéseit. Hogy jobban megismerhessük egymást, az ELTE-n megalapította a magyarországi Szlovák Nyelv és Irodalom Tanszéket. Gyakran találkozhattunk vele a XII. kerületben, mivel az irodalmi többnyelvűség és a kelet-európai népek szakértője itt élt a Márvány utcában.