A bulénerek aranykora – egy elfelejtett népcsoport a Kárpátokban

Kerületünkben több olyan utcán sétálhatunk végig, amelyek az egykori Magyar Királyság területeit akarják megóvni a felejtéstől. A Márton-hegy és az Orbán-hegy között húzódik a Kárpátok bérceinek emlékét megidéző Dobsinai utca. Ugyanezt a nevet a Rozsnyói járásban egy város és egy patak is viseli. A magas hegyláncok között sokáig csak pásztorok terelgették a nyájukat, ám a 14. században őseink felfigyeltek arra, hogy az itteni hegyek mélyén a legkülönfélébb értékes ásványok, ércek rejtőznek.

A magyar uralkodók fejleszteni akarták az addig gyéren lakott völgyeket. A térséget bejáró szakemberek nem csupán vasat, rezet, kobaltot és nikkelt, de nemesfémeket is találtak. Ahhoz, hogy a Dobsina völgyében beköszönthessen az igazi aranykor, már csak szorgalmas munkáskezekre volt szükség.

 

Tiszteletre méltó sikertörténet

Uralkodóink Szászföldről hívtak be szakembereket. Nem volt könnyű dolguk, mert kezdetben még sűrű erdők borították a patak két partját. Kiirtották a vadont, és lefektették új otthonuk alapjait. A településnek a Bulénia nevet adták. Távolra kerülve szász hazájuktól, gyorsan beilleszkedtek a magyarok közé, és évszázadokon át megőrizték a német nyelvnek azon változatát, amelyet a legelső ideérkező „bulénerek” beszéltek anyanyelvként. Beilleszkedésüket elősegítette, hogy az egri káptalan előtt egyezséget kötöttek a földesurakkal, így sokkal szabadabban élhettek, mint a környező birtokok jobbágyai.

Országunk irányítói megbecsülték a legfejlettebb bányászati eljárásokat ismerő szakembereket, és ennek megfelelően bántak velük. A dobsinai bulénerek szabadon választhattak maguknak bírát és papot is. Alig egy nemzedékkel a bányászok érkezése után néhány nemzetségük bekerült a magyar nemesség soraiba.

Az évszázadok során vásártartási jogot nyertek, és bekerültek a gazdag bányavárosok közé. Az érceket részben helyben dolgozták fel, a különféle fémek pedig eljutottak az ország minden nagyvárosába, de a határon túlra is. A város gyors fejlődését az sem akadályozta, hogy a környező földek nem voltak túl termékenyek. A föld mélyének kincseiből ugyanis bőséges jövedelemre tettek szert. A bulénerek első aranykora a mohácsi vészig tartott.

 

Nehéz évszázadok

A mohácsi vészt követően a bányászváros lakói évtizedeken át bizonytalanságban éltek. Majd 1544 őszén a törökök elfoglalták, felgyújtották, kirabolták a települést, a lakosság túlnyomó részét pedig elhurcolták rabszolgának.

A túlélők azonban nem adták fel. Bár sejtették, hogy az egykori aranykoruk nem térhet vissza, mégis újjáépítették a várost. Makacsságuk meghozta a maga jutalmát. A török kiűzése után ismét fellendült Dobsina ipara. 1680-ban itt kezdett működni hazánk első vasolvasztója. A bányákban egyre ritkábban bukkantak aranyra vagy ezüstre, de a vas kitermeléséből is megéltek. Elég gazdagok voltak ahhoz, hogy kiszabaduljanak a földesuraik uralma alól.

A városban működő céhek erejére támaszkodva elérték, hogy Mária Terézia szabad királyi város rangot adjon a településnek. Ekkor vette kezdetét a Dobsina-völgy második aranykora, amelynek építészeti emlékei ma is láthatók. A 19. század derekára a németek mellett szlovákok is éltek a virágzó városban. A boldog idők azonban nem tartottak sokáig.

A várost elpusztította egy tűzvész, és a 20. század hajnalára a bányászat és a kohászat elhalásával szegénység lett úrrá az egykori híres településen. A bulénerek száma fokozatosan csökkent. Mind többen hívták magukat dobsinainak, mert a régi elnevezésük gúnynévvé változott.

A város egyik csodájának ekkoriban a Dobsinai-jégbarlang számított. Ruffinyi Jenő bányamérnök, Láng Gusztáv honvédhadnagy és Méga Endre tisztviselő ereszkedett alá először a föld mélyébe. A barlang gyorsan népszerű kirándulóhellyé vált. Szálloda épült hozzá, és az Osztrák–Magyar Monarchia területén először itt ragyogtak villanykörték egy barlangban. Hamarosan posta is működött odalent.

Az első világháborút követően Gömör és Kishont vármegye is csehszlovák megszállás alá került. A bulénerek nem tudtak megbirkózni az új korszak kihívásaival. Csupán kevesen maradtak ősi földjükön, és 1945 nyarán nekik is távozniuk kellett. A visszatérő csehszlovák hatóságok elűzték az itt élő őshonos szászokat és magyarokat, a házaikba pedig szlovákokat telepítettek be.

A második világháborút követően jó pár buléner szeretett volna visszatérni Dobsinába, ám csehszlovák katonák támadtak rájuk. 2021-ben a város lakossága ötezer fő volt. Közülük már csak öten vallották magukat bulénernek. 

Úgy tűnik, hogy az egykor oly büszke és gazdag bányászok közössége végleg eltűnik a Kárpátok bércei közül. Nyelvüket ma már csak néhány tucatnyian beszélik, mindenekelőtt az öregek. Múltjuk ereklyéivel legfeljebb csak akkor találkozhatunk, ha ellátogatunk e nagy múltú városba.

Képek: Dobsina város honlapja és Rubicon Intézet