Párhuzamos életek – a két Edvi Illés Aladár

A Hegyvidék Budapest egyik legizgalmasabb városrésze. A természet bőkezű volt az itt élőkhöz, és a kirándulni vágyók is meseszép hegyek között, erdőkben élvezhetik a jó levegőt. Ráadásul közterületeink nevei és a házak falát ékesítő rengeteg márványtábla is megmutatja, hogy a környék milyen lenyűgöző kulturális múlttal büszkélkedhet. Ezt a kettősséget kevés helyen lehet olyan jól tetten érni, mint Farkasvölgy és a Magasút találkozásánál, az Ördög-orom Természetvédelmi Terület fáinak árnyékában húzódó Edvi Illés úton.

 

Egy dicső múlt emlékei

Történetünknek két főszereplője van: Edvi Illés Aladár és Edvi Illés Aladár. A névazonosságból nem nehéz kitalálni, hogy e régi Vas vármegyei család a neveket ugyanúgy igyekezett megőrizni, mint szűkebb pátriájuk, illetve az egész magyar nemzet szép hagyományait. Ráadásul akad még egy érdekesség: főszereplőink nem az Illés Aladár keresztnevet viselték, csupán Aladárok voltak, mivel az Illés nem a keresztnevük, hanem a vezetéknevük része volt. 

A két Aladár, ha nem is teljesen ugyanakkor élt, de sorsuk jó fél évszázadon át párhuzamosan haladt. Talán úgy lehetne őket a legegyszerűbben megkülönböztetni egymástól, hogy az idősebbet mérnöknek, az ifjabbat pedig festőművésznek nevezzük.

A vasi nemesek valószínűleg meglepődtek volna, ha egy időutazó elárulja nekik, hogy az ősi nemzetségnek nem egy végvári vitéz vagy a hitéért gályarabságot is felvállaló lelkész állította a legmaradandóbb emléket, hanem két egymástól szinte mindenben eltérő alkotó.

A mérnök és a festőművész büszke lehetett közös őseire. A mohácsi csatát követően az Edviek bátran küzdöttek az országra támadó török seregek ellen. Edvi Balázs azonban kénytelen volt eladni a földbirtokait, mert a testvére hadifogságba került. Balázs gyakorlatilag földönfutóvá vált, ám semmilyen áldozattól nem rettent vissza, hogy a fivére kiszabaduljon.

Egy nemzedékkel később az Edvi Illés család baja az osztrák császárral gyűlt meg. Gergely teológiát tanult, és evangélikus lekészként szolgált Győr vármegyében. Amikor a Wesselényi-összeesküvés után az osztrákok felléptek a magyar evangélikusok ellen, a pozsonyi vésztörvényszék őt is gályarabságra ítélte. Míg sok társa Erdélybe, Törökországba vagy német földre menekült, a legkitartóbbakat Olaszországba küldték, ahol gályarabság várt rájuk.

Gergely sem élte túl a megpróbáltatásokat, a család többi ága azonban megmaradt, és a 19. század során több tudóst, lelkészt, írót, jogászt és nyomozót adtak Magyarországnak. A legismertebb közülük Edvi Illés Aladár gépészmérnök, műegyetemi tanár, államtitkár, illetve a másik Aladár, a Munkácsy-díjas festőművész lett.

 

Egy sokoldalú hazafi

A hegyvidéki Edvi Illés út névadójának édesapja a mártírhalált halt lelkész testvérének, Györgynek a leszármazottja volt, aki szerette volna, ha fia hozzá hasonlóan a jogi pályát választja, ám Aladárt inkább a természettudományok és a technika fejlődése érdekelte. Sopronban járt középiskolába, majd a fővárosi Királyi József Műegyetemen tanult. Átélhette, hogy az osztrák–magyar kiegyezést követően hazánk bekapcsolódik a birodalom és a földrész kulturális, gazdasági és technikai fejlődésébe.

Lelkes hazafiként önként jelentkezett honvédelmi szolgálatra, és sikeres tiszti vizsgát tett. Hasonlóan az őseihez, a mérnök is a törökök ellen harcolt, amikor Boszniában kitört a háború. Leszerelve a legjobb német egyetemeken tanult, majd a Ganz és Társa cég gépgyárában szerzett gyakorlati tapasztalatokat. A hozzá hasonló hazai szakemberek óriási szerepet játszottak abban, hogy Magyarország semmiben sem maradt le a korszak többi európai hatalma mögött. A mérnök a Budapesti Állami Ipariskola egyik legképzettebb tanára, majd professzora lett.

Tudása elismeréseként a Kereskedelmi Minisztériumban az iparfejlesztő műszaki osztály élére állították. Sok dologhoz értett: foglalkozott a középkori európai vasgyártás történetével, a petróleumlámpákkal, a villámhárítók, a gáz- és vízvezeték kapcsolásával, az elektrolízis ipari fontosságával. 1927-ben hunyt el. A hegyvidéki utcát bő egy évtizeddel később nevezték el róla.

 

Nagy változások szemtanúja

Unokatestvére, a festő hosszú élete során többször is szemtanúja lehetett annak, ahogy a történelem viharai lesújtottak Magyarországra. 1870-ban született. Gyermekként úgy döntött, hogy megörökíti a magyar múlt emlékeit, az egyszerű vidéki emberek életét. Budapestre költözött, és tizennyolc éves korában beiratkozott a Mintarajziskolába. A fiatalember nem érte be a hazai mesterekkel. Útra kelt, hogy a 19. század utolsó éveiben megismerhesse a kortárs képzőművészet legfontosabb külföldi központjait. 
 

1903-ban tért haza. Hamarosan bekapcsolódott a legjelentősebb hazai művészeti közösségek, telepek munkájába. Nem kívánta csak magának megtartani mindazt, amit a külföldi útjai során tanult. Állást vállalt a Képzőművészeti Főiskolán, ahol több mint harminc éven keresztül tanította a fiatalabb nemzedékek tagjait. Pályafutása első csúcsát 1916 jelentette, amikor Állami Aranyérmet nyert a Műcsarnokban.

A két világháború közötti időszakban tovább tanított és alkotott. 1925-ben kiérdemelte a Pállik-díjat. 1945 után a kulturális élet új irányítóinak tetszett, hogy az öreg, tekintélyes művész az egyszerű vidéki emberek, a dolgos parasztság életét ragadta meg legszebb műveiben. Ezt elismerve 1952-ben Munkácsy-díjat adtak a művésznek.