Tűz lobog az éjszakában - Szent Iván napi hagyományok 2. rész

A nyár első napja régen az éltető fény, a Nap ünnepének számított. Számos helyen gyújtottak tüzet, és előfordult, hogy - főleg a fiatalok - virrasztással töltötték az amúgy is rövid éjszakát. Ha a helyi erkölcsök lehetővé tették, akkor közben ettek-ittak, énekeltek és táncoltak. A hagyományok egy része még ma is él.

Míg évezredekkel ezelőtt a városi elit és a különféle istenségek papjai tisztában voltak az égi konstellációk titkaival, addig a hétköznapi embereknek, a lakosság nagy részének nem volt szüksége ilyesmire. Ugyanakkor ők is nagyon jól értették a szelek és a felhők, a Nap és a Hold szavát. Életüket az esztendő ritmusának megfelelően rendezték be. A nyár kezdete különösen fontos időpontnak számított egész Európában, majd később a földrészünkhöz ezer szállal kapcsolódó kultúrákban is.

Az ősi európai népek, a kelták, a germánok, de a szlávok is nagy ünnepséggel emlékeztek meg erről a napról. Nem csak a különféle istenségek előtt hajtottak fejet, de abban hittek, hogy ilyenkor zajlik az Égbolt és a Föld násza.

Fény az éjszakában

A sámánok és a druidák különösen fontosnak tartották az év legrövidebb éjszakáját. Aki ilyenkor révületbe esett, az képes volt kilépni a testéből, hogy a Hadak útján, vagyis a Tejúton keresztül alászállhasson az alvilágba. A veszélyes utazás során találkozhattak törzsük halottaival, akiktől útmutatást és jóslatot kérhettek. Előfordulhatott, hogy a sámán az ősök szellemét közbenjárásra szólította fel, hogy megbékítsék a haragvó isteneket.

Európában a pogány hagyományok helyét fokozatosan átvették a keresztény hiedelmek. Keresztelő Szent János ünnepe az 5. században terjedt el földrészünkön. Gyorsan magába olvasztotta a korábbi klasszikus és pogány hagyományokat. Azért róla emlékezünk meg ez alkalommal, mivel azt tartják, hogy Krisztus megkeresztelője „világító fáklya” volt.

A nyár kezdete nem csupán nálunk nagy ünnep. A portugálok és a spanyolok is ugyanúgy megemlékeznek róla, mint az északi népek.

Hazai szokások

Júniust a régi magyarok Szent Iván havának hívták. A gyúlékony szalmatetővel fedett házaktól kissé távolabb a szent emlékét megörökítő dalokat énekeltek, és a kezükben tűzcsóvákat forgattak. A középkorban a hazai falusi lakosság lakóhelye közelében június 24-e előestéjén hatalmas máglyát rakott. Általában valamilyen magaslatot választottak, de előfordult, hogy a temető mellett lobbantak fel a lángok. A máglyát még napnyugta előtt meggyújtották, hogy messzire látsszon a füstje. Fontos volt, hogy a felszálló füst sűrű és fekete legyen, ezért előszeretettel raktak csontot vagy szemetet a fák közé.

A tűz nem csupán meleget és világosságot hoz az éjszaka sötétjébe, de elűzi az éjszaka félelmetes lényeit. Szent Iván estéjén a falu egész lakossága együtt ünnepelt, ám ez a néhány vidám óra elsősorban a fiatalok számára volt fontos. Voltak olyan kisebb máglyák is, amit kellő bátorsággal át lehetett ugrani. A 16. században hazánkban elterjedt az a szokás, hogy a lányok is szerencsét próbáltak. A többiek feszülten figyelték, ahogy a szoknyájukat egészen felhúzó hajadonok nekifutnak, lendületet vesznek, és átugranak a parázs fölött. Mindebből ugyanis meg tudták jósolni, hogy ki mikor megy férjhez, és milyen boldogság vár rá a házasság során.

Gyógyítás és mese

Előfordult, hogy a tűz fölött átszökkenő fiatalok a kezükben tartott gyümölcsöt a parázsba ejtették. Ezt később kiszedték onnan és gondosan megőrizték, azt tartották róla, hogy az ilyen gyümölcs meggyógyítja a különféle betegségeket. Baranya és Csongrád megyében a sírokra is tettek az ilyen gyümölcsből, mert azt gondolták, hogy például a parázsból kiszedett alma ízét a halottak is megérzik.

Az ünnepség során meséket mondtak és énekeltek. Heltai Gáspár a 16. század vége felé feljegyezte, hogy Szent Iván estéjén igen hosszú dalokat adnak elő. A 18. században már fontos szerep jutott a gyerekeknek is. Kiszedték a tűzből az üszköt és elvitték a zöldségeskertbe vagy a veteményesbe, mert úgy gondolták, hogy akkor a termés nem fog megüszkösödni.

A titkos tudás virága

Őseink úgy gondolták, hogy a nyár első napján érdemes kimenni az erdőbe és a mezőre. Mindenekelőtt az éles szemű fiatalok keresték ilyenkor a páfrányt. E növénynek a virága nem marad meg sokáig, gyorsan elhervad. Nagy szerencse kell ahhoz, hogy valaki rábukkanjon. A néphit szerint, ha valakinek ez sikerül, arra nagy boldogság vár. Megtalálója tudni fogja, hol rejtőznek kincsek a föld mélyén, de megérti az állatok nyelvét is. Ráadásul a virágból láthatatlanná tévő varázsitalt lehetett főzni.

Érdekes palócföldi szokás volt, hogy az ünnepet követő reggel a lányok kimentek a kenderföldre. Egymás után befeküdtek a vetésbe. A hajadonok gondosan odafigyeltek egymásra. Amikor valaki felkelt a földről, megnézték, hogy mi történik a lenyomott kenderrel. Ha a növények felálltak, az azt jelentette, hogy a leányt egy éven belül oltár elé vezetik.

A közösség tüze

A tűz mágikus tulajdonságokkal ruházta fel a lángoló fát. Június 25-én összeszedték a máglya hamuját és meghintették vele a termőföldeket. Így akarták a lassacskán beérő terméstől távol tartani a kártevőket.

A középkorban jogosan féltek a villámcsapástól és a tűzvésztől. A parázsban fekvő, félig összeégett nagyobb faágakat gondosan felrakták a házak eresze alá, mert ezek mágikus ereje megóvta az otthont a tűzvésztől és a viharkároktól. A nyári virágokból koszorút kötöttek, és ezt felakasztották a ház homlokzatára. A Szent Ivánkor szedett virág ugyanis hitük szerint megóvja az embert a tűzvésztől.

Voltak vidékek, ahol este az összes családfő eloltotta a házi tűzhely lángját. Szent Iván máglyájáról szedtek aztán parazsat, amit hazavittek és a következő esztendő során a kemencében vagy a tűzhelyen az azzal meggyújtott tűz szolgálta a közösség minden családját.