A városvédő istennő kalandos svábhegyi utazása

A Szentháromság téren mind a mai napig látható Pallasz Athéné szobra, amely a főváros egyik legrégebbi emlékműve. Csakhogy a jelenlegi szobor csupán másolat, az eredeti a pesti Városházán található. Az eredeti szobor története igazi regénybe illő utazás, amely a Szentháromság téren álló kúttól indult. Később a szobor titokban elvándorolt egészen a Svábhegyig, ahonnan ismét visszakerült a várba, hogy aztán Pesten leljen nyugalomra. A közel 240 éves szobor története igen fordulatos, ebből a hegyvidéken tett „kirándulását” igyekszünk részletesen bemutatni.

A török megszállást követően, az 1700-as évek elején egy bizonyos Konrád jezsuita atya tervei szerint rendbe hozták a svábhegyi vízvezetékrendszert, és Mátyás király ideje után ismét felvezették a várba. Ekkor épült Budán, a Szentháromság-szobortól balra egy nagy vízgyűjtő ciszterna egy kúttal, amit a svábhegyi források tápláltak vízzel.

Eleinte Loyolai Szent Ignác szobra került a kút tetejére, de a szerzetesrendek feloszlatása miatt később eltávolították. Több terv is készült az új kútszoborra – köztük II. Józsefé is –, de végül egy olasz szobrász, Carlo Adami vállalta, hogy olcsón elkészíti a görög Pallasz Athéné városvédő szobrát 1785-re. A sóskúti kőből elkészült szobor 150 centiméter magasan, ülőhelyzetben ábrázolja Athénét, a bölcsesség istennőjét, bal kezében lándzsával, jobbjában pedig Buda-címeres pajzzsal.

A szobor közel száz évig őrizte a város első vízvezetékének Szentháromság téri ciszternáját. A főváros – 150 évvel ezelőtti – 1873-as egyesítése után nagy lendülettel fogtak hozzá az egységes vízszolgáltatás kialakításához, így új vízvezetékrendszer kezdett kiépülni. Az 1880-as évekre lassan felesleges lett a svábhegyi források által táplált közkút, mivel már bevezették a vizet a lakóházakba. Ezért tereprendezés címén 1884-ben a kutat és a szobrot is elbontották a térről, ám ez utóbbinak nyoma veszett, és csak az 1920-as évek elején került elő a Svábhegyen.

Svábhegyi kirándulás

A szobor kalandjairól több újság is beszámolt, amelyek szerint az emlékművet Schoen Arnold, a fővárosi műemlékek neves kutatója találta meg. A leírásokban az olvasható, hogy Schoen eleinte egy neves régésztől kért útmutatást, aki levélben azt válaszolta neki, hogy valószínűleg egy vízműnél, talán a krisztinavárosinál található meg a keresett műalkotás. Így hát elkezdődött a nagy kutatás, amely igazi kalandba torkollott.

Schoen hosszú hetekig igyekezett megtalálni a szobrot a svábhegyi telepen, amíg végül ráakadt. Azonnal lefényképezte, majd figyelmeztette a telep őrét, hogy a szobor értékes múzeumi darab, amíg elszállítják, vigyázzon rá. A Fővárosi Múzeumot is értesítette, és kocsit kért a szobor elszállításához, azonban évekig nem állt rendes kocsi a rendelkezésükre, és mire a kocsival megérkeztek a telepre, a szobor már nem volt ott.

Ezt követően Schoen ismét felment a Diana úti vízműtelepre, és a telepre vigyázó fővárosi altisztet faggatta, aki elmesélte, hogyan jutott a szobor birtokába:

„A mellettünk lévő villa a már közel húsz év előtt elhunyt Kuncz Adolf dr. csornai premontrei préposté volt, aki nálunk is bérelt egy szobát és akinek a kertjét édesapám gondozta. Tudom, hogy a szobor 1884-ben került a préposthoz – talán Ohlhauser, az akkori elsőkerületi elöljáró révén, aki jó barátja és állandó vendége volt – és tudom, hogy a Várból szállították szekéren ide. 1894-ben, mikor Kuncz prépost a villát eladta, a szobrot, melynek elszállítása nehézségekbe ütközött volna, apámnak a végső elszámolásban, 260 forint munkadíjjárandóság fejében eladta. Így örököltem én apám halála után a szobrot, amely itt, csak alkalmatlanságot szerzett.

Félreállítottam, a »bizonyos hely« (illemhely – a szerk.) elé, mert zavart a kerti munkákban, ruhát is szárogattunk róla, de azért gondoztuk is: minden évben kimeszeltük, hogy szebb legyen. A háborúban a telepet őrző katonák bajonettámadásokat gyakorlatoztak rajta. Egyszer járt itt egy úr, aki lefényképezte, de senki sem szólt, hogy a szobor nem az enyém, vagy, hogy a város tulajdona. Elhatároztam, hogy eladom, mert mindig orra bukott a »Bábi néni«, ahogy mi hívtuk a szobrot.

Kínáltam fűnek-fának, nézte egy múzeumigazgató is, meg kijött Hevesy Pál úr, a párizsi attasé, de nem kellett a szobor senkinek, mindenki azt mondta, hogy vacak. Végre 1920-ban meglátta egy részvénytársasági igazgató és megvette 12.000 koronáért. Örültem neki, mert igazán csak utamban volt.”

Schoen ezután tovább vizsgálódott a környéken, és hamarosan meg is találta az egykori kútdíszt az Alföldi Gőzfűrész Rt. igazgatójának a Hollós út 6. szám alatti svábhegyi villája kertjében. Végül a főváros 1928-ban visszavásárolta a szobrot, és a régi budai városháza sarkára állíttatta fel, ami nem sokkal később Vármúzeumként üzemelt tovább. Itt azonban nem lehetett megvédeni a rongálástól, többször összefirkálták, megkarcolták, letördelték a darabjait, sőt, 1956 júniusában a lapok arról számoltak be, hogy valaki ellopta az istennő lándzsáját.

Nem véletlen, hogy az 1983-ban megalakuló Budapesti Városvédő Egyesület logója Pallasz Athéné szobra lett, miként az sem, hogy Ráday Mihály, a szervezet alapítója legismertebb műsora címébe is belefoglalta a fenti történetet: „Unokáink sem fogják látni, avagy Városvédő Pallasz Athéné kezéből időnként ellopják a lándzsát”.

A további rongálások elkerülése érdekében az 1960-as években egy másolattal helyettesítették, és az eredeti szobor fedett helyre, a pesti Városháza kapualjába került. Ott lehet ma is megcsodálni a Svábhegyet is megjárt kalandos történetű, közel 240 éves szobrot.