Petőfi Sándor legboldogabb napja a hegyvidéken

Több visszaemlékezés szól arról, hogy Petőfi előszeretettel járta a budai hegyeket, beszámolók és versek tanúskodnak kirándulásairól és az itt töltött élményeiről. Járt a Disznófő és az Istenszeme vendéglő közötti kis tónál 1846 nyarán, ahol a Tízek Társaságával mulatott. Kánya Emília, az ország első női lapszerkesztője emlékezett vissza arra, hogy találkozott itt Petőfivel: „1846 nyarát is kellemesen töltöttük […] Egy ilyen vasárnapi kirándulás alkalmával ismerkedtem meg, azaz láttam Petőfit. […] a Disznófő melletti kis tónál ültünk…” Kánya nem volt elragadtatva Petőfitől, aki akkor fiatal feltörekvő költő volt. 

Egy évvel később, 1847 júniusában ismét Zugligetben mulatott Petőfi, aki barátaival egy lakomával búcsúztatta Frankenburg Adolf író barátját a zugligeti Vadászudvar vendéglőben, ahol ma a Zugligeti Általános Iskola alsó tagozatosainak épülete áll. 

 

Petőfi Sándor és Barabás Miklós barátsága 

A híres portréfestő Barabás Miklósnál is járt a Városmajorban 1848-ban, ahol Barabás előszeretettel fogadta előkelő vendégeit budai villájának kertjében. Valószínűleg itt készítette el Petőfi egyik legismertebb ábrázolását a Városmajorban, de korábbi alkotása is volt a költőről.

Petőfi Sándort eleinte inkább mint vándorszínészt ismerték, de egész fiatalon, már 1845-ben megjelent az első fiatalkori portréja, ahol már mint komoly költő lépett a publikum elé.

Ezt a híres képet is Barabás Miklós készítette, aki – annak ellenére, hogy ekkor már a Városmajorban élt – valószínűleg pesti műtermében fogadta a fiatal költőt. A képről Jókai Mór is jó véleménnyel volt, aki szerint ez volt az egyik legjobb Petőfi-ábrázolás. Barabás egyébként még kétszer készített portrét a költőről.

Az utolsót 1848-ban, amikor feleségét, Szendrey Júliát is megrajzolta. Mivel 1847-ben Babarás a budai villájánál is létrehozott egy műtermet, valószínűleg már itt, a Városmajorban készültek az ábrázolások. Ezt erősíti az, hogy Szendrey Júlia portréjának a hátterében fák és dombok láthatók.

Petőfi Sándort itt már mint katonaviselt, tiszti rangú hős forradalmárt festi meg Barabás Miklós, aki úgy emlékezik vissza munkájára, hogy: „1848-ban rajzoltam azt, mely őt karddal, kokárdával ábrázolja. Ezen évre 52 képem van bejegyezve; […] Petőfi 18-diknak, s neje, kit vele egyenlő nagyságban litografiroztam, a 19-iknek van beírva, így május végén vagy június elején rajzolhattam.”

 

Petőfi egyik legboldogabb napja

 

Petőfi talán egyik legszebb emléke lehetett 1848. szeptember 8-a, amikor feleségével az első és egyben az utolsó házassági évfordulójukat ünnepelték a Zugligetben. Több helyen olvashatjuk, hogy a költőnek akkorra sok mindennel meggyűlt a baja (többek között ekkor veszett össze Jókai Mórral, amit szintén megírtunk már), és igazi felüdülésként élte meg, hogy egy szép napot tölthetett el kedvesével a zugligeti békében. 

Két verse is született ekkor, mindkettőt Zugliget helyszínnel jelölte meg. A bokor a viharhoz, ami a természet szeretetét mutatja be, valamint A hegyek közt címűt. Ez utóbbi, bár a mű születési helyeként a Zugligetet jelölte meg a költő, vélhetően inkább a közeli Normafánál, esetleg a Tündér-sziklánál íródhatott, hiszen onnan tárulhatott fel előtte a város, „alant, alant a mélyben, a kék messzeség ködében”.

A hegyek közt című versében a szerelmével eltöltött vidám napról ír, amelyben olvashatjuk, hogy minden gondját a városban hagyta, és ide fel, a természetbe csak azt hozta, ami kedves számára.

[…] 

„Minden lenn maradt, ami bánt/

Nem hoztam föl magammal mást,/

Csak ami boldogságot ad,/

Kedvesemet és lantomat./”

Végül azzal fejezi be a versét, hogy:

[…]

„Fáktól vagyok körülvéve,/

S mint édes fia fejére/

Áldó keze az atyának,/

Ugy hajolnak rám az ágak./

Istenem, de boldog vagyok!/

Majd, hogy sírva nem fakadok./”

 

A versben jól érezhető az a nagy megkönnyebbülés, amit a költő a sok munka és probléma „városban hagyásával” érzett. Székely Bertalan grafikákat is készített ehhez a költeményhez, amelyek érzékletesen mutatják be a zugligeti idillt Petőfivel és Szendrey Júliával. Nem túlzás azt állítani, hogy 1848. szeptember 8-a a költő életének egyik legboldogabb napja lehetett. 

 

Petőfi tanyája mint reklámfogás

 

Érdekes emléke még Petőfi Sándor kerületi kultuszának egy zugligeti vendéglő, amely az 1900-as évek elején Petőfi tanyája címmel működött, és amelynek oldalán egy fővárosi szinten is különleges emléktábla állt. Miután Petőfi szerette a környező tájat, és ebédelni is gyakran járt a Fácán vendéglőbe, ennek emlékére az 1910-es években egy Petőfi tanya nevű vendéglő is üzemelt az egykori 58-as villamos zugligeti villamos-végállomása felett, közel az hajdani Fácán vendéglőhöz. 

Itt egy emléktábla is állt 1935-től Petőfiről, ami inkább csak reklámfogásnak tekinthető, mivel az állt rajta, hogy: „Petőfi tanyája soh’sem volt e hajlék, Nagy nevének/e lak csak parányi emlék.” A vendéglő az 1950-es években elpusztult, de az emléktábla túlélte a XX. század viharait, és a mai napig megtalálható a Hegyvidéki Helytörténeti Gyűjtemény raktárában.