Közel Capához – egy lenyűgöző fotós emlékezete

Kékesi Attila a kilencvenes évek közepe óta készít dokumentumfilmeket. A Kandó Kálmán Villamosipari Műszaki főiskola hallgatójaként először számítástechnikával foglalkozott, majd beiratkozott a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol operatőri diplomát szerzett. Mesterei közé tartozott az Oscar-díjas amerikai filmes, Zsigmond Vilmos is. Mivel Kékesi Attilát nagyon érdekelte a fotóművészet, hamarosan felfigyelt Robert Capára. 

Felismerte, hogy a 21. század elején milyen keveset tudunk erről a világhírű művészről, pedig nem csupán itt született Budapesten, de pályafutása során ezer szállal kapcsolódott a hazai művészeti élethez.

Rengeteg barátja maradt Magyarországon, akik örömmel kaptak az alkalmon, hogy a kamera előtt elmeséljék, mitől volt igazi különlegesség ez a legendás személyiség.

 

Háborúk árnyékában

1913-ban, az első világháború előestéjén gyermek született Friedman Dávid szabómester családjában. A kis Endre felcseperedve a Madách Gimnáziumba iratkozott be. Már egész korán érdeklődni kezdett a fényképészet és a képzőművészetek iránt. Rajongása az öccsére, Kornélra is átragadt, aki később szintén szép eredményeket ért el – híres bátyjához hasonló módon – külföldön.

Friedman Endrét (a leendő Robert Capát) meglegyintette a magyar avantgárd szele. Csatlakozott Kassák Lajos mozgalmához. Mivel szerette volna megismerni a világot, ezért külföldre költözött. Bécsben, Prágában, majd Berlinben élt. Itt sajátította el a fotózás mesterfogásait, és újságírást is tanult. Zsidó származása miatt egyre inkább nyomasztotta a nácizmus térnyerése, ám 1933-ig kitartott. Hitler hatalomra jutását követően viszont megértette, hogy számára nincs hely Németországban. Úgy döntött, hogy Párizsba emigrál.
 

Friedman Endre 1936-ban tűnt el a történelem színpadáról, a helyére pedig Robert Capa lépett. Egyes elképzelések szerint az új művésznevet a fiatalember nagy szerelme, Gerda Taro német fotóművésszel közösen találták ki. Gerda nagyban hozzájárult Robert sikeréhez.
 

Elérte, hogy az addig zabolátlan fiatalember visszafogottabban viselkedjen és hátat fordítson az alkoholnak. Valószínűleg az is közös döntés eredménye volt, hogy a spanyol polgárháború kirobbanását követően a fülig szerelmes ifjú pár egy életveszélyes kalandba bocsátkozva Barcelonába utazzon.

Halálos veszélyben

 

Robert lenyűgöző háborús fényképei bejárták a világsajtót, és hamarosan az Atlanti-óceán mindkét partján jól ismerték a nevét. A spanyol polgárháborúról szóló legtöbb könyvben ott láthatjuk az A milicista halála című alkotását.

Robert megmámorosodott a háborús munkával járó feszültségtől, izgalmaktól. Éppen ezért nem sokat habozott, amikor 1938-ban lehetősége nyílt eljutnia Kínába, ahol évek óta kegyetlen küzdelem tombolt a hazafias erők és a megszálló japánok között. Ekkoriban egyre többen gondolták, hogy küszöbön áll egy új háború. Capa természetesen ennek a dokumentálásából sem akart kimaradni. Amikor a németek elfoglalták Nyugat-Európát, Londonban élt, és szemtanúja volt a bombatámadásoknak.

Pályafutásában az hozta a döntő fordulatot, hogy 1943-ban az amerikai Life magazinnak készíthetett háborús képeket. Észak-Afrikában, majd Szicíliában is jó néhány alkalommal tanúbizonyságot tett bátorságáról. Az amerikai katonák oldalán gyakran került életveszélyes helyzetbe. A képei mindenütt hatalmas sikert arattak.

Éppen ezért esett rá a választás, hogy 1944-ben részt vehessen a nyugati szövetségesek sorsdöntő hadműveletében, a normandiai partraszállásában.

 

Kegyetlen sors

Amikor Capa a partraszállók első hullámával hajóra szállt, egyáltalán nem lehetett biztos abban, hogy a nap végére életben lesz-e. Rajta kívül egyetlen civil fotós sem kísérte a támadókat. A napja szerencsésen indult. Túlélte a nagy kalandot, és több mint száz felvételt készített. Ekkor visszatért Angliába, a filmtekercseket pedig leadta a Life magazin londoni irodájába. Ott azonban egy asszisztens szinte valamennyi történelmi értékű felvételét tönkretette.

A világháborút követően visszatért Magyarországra, és rá kellett rádöbbennie arra, hogy a sztálini stílusú rendszerben semmi jó nem várhat egy amerikai fotósra. Kénytelen volt mindörökre hátat fordítani a szülőföldjének. Az életéből már nem sok volt hátra.
 

Japánba ment, abba az országba, amit annyira szeretett élete nagy szerelme, Gerda Taro. Innen küldték át Indokínába, hogy beszámolót készítsen a franciák és a gyarmati népek háborújáról. A tőle megszokott bátorsággal elkísért járőrözni egy csapat katonát, amikor aknára lépett. Azonnal meghalt.

A hagyatékával az öccse, Kornél foglalkozott. Robert emlékét világszerte több alapítvány, múzeum és iskola őrzi. Fényképeivel pedig gyakran találkozhatunk, ha belelapozunk a második világháborúval foglalkozó könyvekbe. Kékesi Attila filmje ennek a vakmerő, nyughatatlan vándornak állít emléket.