Az élet, mint a színház tükre – a Végszó

A Városmajori Szabadtéri Színpadon június 6-án mutatják be a rendkívül sokoldalú és termékeny amerikai drámaszerző, Michael McKeever egyszerre szórakoztató és töprengésre késztető keserédes vígjátékát, a Végszót.

A mű azért is igazi különlegesség, mert a színpadon azt láthatjuk, ahogy a filmek és a színház sztárjai magánemberként önmagukat adva élnek saját otthonukban. Lekerül róluk az álarc, és kiderül, hogy milyen emberek is valójában akkor, ha nem a nézők szeme előtt öltik magukra egy történet képzeletbeli hősének az alakját. McKeever mesterien kezeli ezt a helyzetet, és megmutatja, mivel jár az, ha nem a színház tart tükröt az élet elé, hanem éppenséggel fordítva, a mindennapok rántják le a színházról az álarcot.

 

Nehéz a sztárok élete

Dicső Dániel rendező a legjobb hazai színészek közül válogatott, amikor feldolgozta a floridai drámaíró meghökkentő művét. A színpadon – vagyis a Dupre család otthonában – Bajor Lili, Csiby Gergely, Gálvölgyi János, Györgyi Anna és Kovács Máté várja a nézőket.

Na de mi különbözteti meg a filmvászon vagy a színpad csillagait az egyszerű emberektől? Erre a kérdésre nem nehéz választ adni: a hírnév, az elismertség, a gazdagság. Az emberek felnéznek rájuk, az utcán utánuk fordulnak, autogramot kérnek, vagy a mai világban egy közös fényképet a mobiltelefonnal, egy szelfit. Az utca embere csak álmodozhat a rivaldafénybe fürdőzők csodálatosnak gondolt életéről.

Ugyanakkor mi a helyzet a sztárok boldogságával kapcsolatban? Hogyan hat egymásra a színház és a család? Milyen áldozatokat kell meghozni a sikeres karrier érdekében? Mi esik nagyobb súllyal a latba? A közönség tapsvihara vagy pedig a valódi kapcsolatok válsága?

McKeever darabja megmutatja nekünk, hogy nem érdemes irigykedni. A szemünk láttára derül ki, hogy a sztárok is csupán esendő emberek, és amikor kilépnek a fényszórók ragyogásából, az életük semmivel sem boldogabb, mint az átlagos embereké. A Rózsavölgyi Szalon előadásának keserédes az íze. A remek magyar színészek magukkal ragadják a nézőket, és kristálytisztán megmutatják nekik egy amerikai színházi dinasztia három nemzedékének fájdalmas hétköznapjait.

A család legifjabb tagja, Christian félig-meddig fekete báránynak számít. Akárcsak az anyjának és a nagyapjának, neki is a filmvásznon vagy a rivaldafényben kellett volna tündökölnie, ám néhány gyermekkori fellépését követően úgy döntött, színészkedés helyett inkább a maga útját járja. Elege volt a kritikából, az intrikából, a valóságos érzelmek hiányából. Egy olyan életről álmodott, ahol, ha ránézünk valakire, az azonos önmagával és nem szerepet játszik. Nem jutott messzire a maga útján. Anyja, a neves színésznő, Mallory személyi titkáraként még most is ráborul a színházi intrikák árnyéka. Hasonlóan az idősebb nemzedékek tagjaihoz, a fiú is a szeretetért küzd, és szeretné kideríteni, hogy a családjának szüksége van-e rá egyáltalán.

Semmivel sem jobb az idősebb nemzedékek – elméletileg tapasztaltabb – tagjainak a helyzete. Mallory ráébred arra, hogy életképtelenné vált a családja, és hiába tartja sztárnak a nagyközönség, mert valójában egyre magányosabb. A többszörösen elvált asszony a hivatása rabjává vált: a magánéletben, a saját lakásában is szerepeket játszik. Tisztában van azzal, hogy válságba került, de nem tud kiszabadulni az aranykalitkából. Ráadásul ugyanazokkal a kihívásokkal kell szembesülnie, mint a legtöbb negyvenévesnél idősebb nőnek. Úgy érzi, hogy kezd elfogyni az ideje, és a feltámadó pánikot megpróbálja egy sztár nagyképűségével és érzéketlenségével elfedni.

A család harmadik tagja, Edward már rég túljutott azon a válságon, amit a lánya éppen átél. Az egykori szupersztár félévszázados ragyogó karrierje után már az összeomlás szakadékának szélén egyensúlyoz. A színpad helyét átvették a kocsmák, a rivaldafény helyét pedig a szegénység. Edward unja a világot, fáradt, ám sikeresen megőrizte egykori nagyszerű személyisége néhány csillogó morzsáját. Az ő sajátos humora jelent mentsvárat a zűrzavarban, és neki köszönhetjük, hogy a darab nem tragédia, hanem vígjáték a javából. Lenyűgöző, ahogy a lassú testi és szellemi leépüléssel dacolva képes továbbra is szilárdan kitartani az elvei mellett. Edward a színpadon és azon kívül is ember maradt.

 

Színpadi varázsló

Michael McKeever nevét ma már világszerte jól ismerik. Hazájában, az USA-ban elhalmozták díjakkal, és az elmúlt negyedszázadban írt műveit Amerika összes nagyvárosában folyamatosan játsszák. Nagyon népszerűek sajátos humorú, keserédes vígjátékai, de sokan rajonganak komolyabb témákat feldolgozó drámái iránt is. 
 

A darabjai ugyanúgy otthonra találtak Drezdában, Varsóban, Bécsben, mint – hála a Rózsavölgyi Szalonnak – a magyar fővárosban. Méltatói szerint már a korai művei is nagyon jók voltak, azonban a tudása minden egyes darabjának megírásával csak tovább fejlődött. Az amerikai színházba járók persze felfigyeltek arra, hogy a későbbi alkotásai némiképpen komorabbak és drámaibbak, mint amilyeneket a pályafutása kezdetén alkotott.

Mindez jól tetten érhető a Végszóban is. Fájó az őszinteség hiánya, és a szellemes beszólások, odamondogatások sem tudják pótolni a szeretetet és az érzelmi biztonságot. Dicső Dániel rendezésében egy olyan darab vár ránk a Városmajori Szabadtéri Színpadon, amelyik nem csupán szórakoztatni akar, de gondolkodásra is késztet minket. A megtekintése után eltöprenghetünk arról, hogy miben hasonlít a mi életünk a rivaldafényben ragyogó sztárokéhoz.

Feltehetjük magunknak a kérdést, érdemes-e irigykedni a hírességekre, vagy pedig éppen ellenkezőleg, inkább annak örüljünk, hogy mi a valódi emberek között egy sokkal őszintébb és meghittebb kis világban élhetünk.